Látható hiány – Fotók és képeslapok William A. Christian, Jr. gyűjteményéből
Megtekinthető:
2017. március 24. - MEGHOSSZABBÍTVA: május 28.
hétköznap 11 és 19 óra,
hétvégén 11 és 19 óra között.
Kurátor:
Csizek Gabriella, a Mai Manó Ház kurátora
Vörös Nóra, társkurátor, szerkesztő, CEU Press
A Mai Manó Ház új kiállítása William A. Christian, Jr. amerikai származású, Spanyolországban élő kultúrantropológus fotó- és képeslapgyűjteményéből mutat be válogatást. Christian személyes gyűjteménye szorosan kötődik kutatási területéhez, amely a vallásos emberek viszonyát vizsgálja földöntúli, természetfeletti erők megnyilvánulásaival, azaz vallásos csodaeseményekkel kapcsolatban.
A különböző szentek csodatévő képei, életre kelő szobrai, a varázslatos gyógyulások színhelyei és a szentekhez kapcsolódó látomások és az ezeket övező kultusz a keresztény kultúra egész történetén átível és különösen a középkor és a barokk kor festészetének és szobrászatának szolgált témájául. A barokk víziók képi elrendezése azonban nem csak egy-egy kiemelkedő kultusznak örvendő szentkép modernkori másolatain és a kultikus helyekről készült képeslapokon él tovább napjainkig, hanem mélyen beivódott a családi fotók és a tömegesen gyártott, nem vallásos témájú kereskedelmi képeslapok képi világába is a huszadik század elején.
Az első világháború alatt szerte Európában elterjedt képeslapok és a fényképek jelentették a kapcsolatot a távollévő rokonok és szerelmek között, de nem csupán írásos, hanem képi üzenetet is hordoztak: a távollévő személy alakját hol a fotomontázs technikájának segítségével, hol egyszerű összevágással idézték meg a közös fotókon, így jelenítve meg egyszerre a távollévő személy hiányát – és jelenlétét. Ezek a képes és írásos üzenetet hordozó lapok áhítattal őrzött kinccsé váltak a háború és a halál által gyakran örökre elválasztott emberek – szülők, gyermekek, szerelmek, testvérek – számára.
A kiállításon ezekből a néhol kísérteties, néhol negédes, de minden esetben a személyes történetek és a történelem által sűrűn átszőtt képekből láthat válogatást a látogató.
Vörös Nóra, a kiállítás társkurátora
Képek segítségével olyankor is felidézhetünk és láthatunk másokat, amikor nincsenek velünk. Különböző képek összeállításával pedig maga az együttlét is megidézhető. A legegyszerűbb módja az egymástól távol lévő emberek szimbolikus újraegyesítésének az, ha képmásaikat – legyen szó akár szobrokról, akár festményekről, vagy fotókról – egymás mellé helyezzük. A mindennapi életben gyakran találkozunk ilyen képegyesítésekkel hálószobák falain, üzenőfalakon, íróasztalokon, vagy éppen a tükrök széleire csíptetve.
A 20. század elején a fotográfusok egy lépéssel továbbvitték a képmások egyesítésének egyszerű technikáját: megjelentek a fotókollázsok, amelyeken több, már elkészült fénykép egymás mellé rendezéséről készült egy közös kép, vagy két külön készült fotó összeillesztésével alkottak egységet, így egyesítve vizuálisan az egyébként a háború, egy utazás vagy egy haláleset miatt szétszakadt családokat. A kiállításon spanyol, francia és japán példát is láthatunk hasonlóan „összerakott” családi fotókra.
Az előhívás során azonban még drámaibb eszközökkel élhettek a fényképészek a távollévő alakok megidézésére, a hiány láthatóvá tételére. A fotográfia kezdettől fogva nem csupán a puszta szemmel látható valóság megragadására és leképezésére szolgált, hanem éppen a természetfeletti, megfoghatatlan jelenségek – vallásos látomások, az élőkhöz visszajáró kísértetek, szeánszokon megidézett szellemek – megörökítését is várták tőle. A buzgó fényképészek pedig mindent meg is tettek azért, hogy megrendelőik legnagyobb megelégedésére nem csak a jelenlévőket, de annál is többet mutassanak a fényképeik. A kiállítás talán egyik legerősebb képe az a többgenerációs családi fotó, amely egy francia alpesi család nőtagjait ábrázolja családfaszerű elrendezésben, a legkisebb családtag halálának állítva így olyan emléket, amelyet a legtávolabbi családtagokhoz is eljuttathatnak.
A fotó alapú képeslapok ugrásszerű elterjedésével és a bécsi, berlini, drezdai, lipcsei és párizsi központokban való tömeggyártásának beindulásával a közönség és a kisvárosi, vidéki fényképészműtermek fotográfusai is újabb és újabb technikákat ismerhettek meg az egymástól távollévő emberek hatásos együttábrázolására egy képen. Ezekkel az ábrázolási kísérletekkel egy időben Georges Méliès és más filmesek a mozgókép világában próbáltak hasonló hatást elérni és vallásos látomásokat vagy fantazmagóriákat megfilmesíteni, a közönség legnagyobb örömére.
A kereskedelmi képeslapok jelenetein a távollévő figura akkor „látható”, amikor az őt hiányoló személy neki ír vagy tőle kap levelet, róla ábrándozik, a távolba réved, egy fényképet néz, vagy éppen imádkozik vagy álmodik. A 19. század végétől már telegráf és telefon is segített a távolság leküzdésében és a kapcsolattartásban, így nem csoda, hogy ezek is megjelentek a hiányt láttatni kívánó képeslapokon.
A nagysikerű képeslapokhoz hasonlóan a fényképészek a 20. század elején szinte mindig ugyanazt az elrendezést választották az egymástól távol lévő személyekről készített képeken. A jelenlévő figura rendszerint a kép alsó felében kapott helyet, míg a távollévő alak magasabban és az egyik oldalra eltolva. Ez az elrendezés a vallásos festmények elrendezését követi. Hasonló kapcsolatot láthatunk például azokon a barokk festményeken, ahol látomásként feltűnő szentek jelennek meg a kép felső sarkában és az őket látó földi halandók a kép alsó részén kapnak helyet, vagy éppen olyan votív (fogadalmi) képeken, ahol egy hívő egy szentképhez imádkozik.
Így láthatóak a hívek a templomoltárok képein, valamint ez tükröződik vissza abban az elképzelésben is, amely a mennyországot az égbe helyezi.
A besorozott katonák és szeretteik révén nagy kereslet volt ezekre a tipikus (a szerelmére gondoló katona vagy tengerész, és fordítva) fotómontázsokkal operáló képeslapokra, de a személyesebb, saját verziókra is, amelyek csakhamar a helyi fényképészműtermek „specialitásává” váltak azokon a településeken, ahol a közelben nagyobb katonai vagy tengerészeti támaszpont volt.
Az első világháború idején katonák milliói kényszerültek elszakadni családjuktól és a tény, hogy életük folyamatosan kockán forgott, csak erősítette az igényt a hiányt láthatóvá tevő, a távollévőket az otthonmaradottakkal egyesítő képekre. Ebben az időszakban a képeslapok forgalma ugrásszerűen megnőtt és a személyes fotók esetében is egyre népszerűbbé váltak az „összeillesztett” képek. A legelterjedtebbek a kétszintes montázsok voltak, de különösen Németországban és Tirolban gyakran a hiányzó családtagot úgy tették a családi fotóra, hogy egy korábbi fotóból kivágott alakjával kollázst készítettek, és erről készült a harmadik fotó.
A kimenő idején hazatérő katonák gyakran készíttettek családi fotókat vagy közös portrékat szeretteikkel. Az ezeken a fotókon szereplő emberek annak tudatában állnak a kamera előtt, hogy könnyen lehet, hogy ez lesz az utolsó közös képük. A hadifoglyok még ennyi időre sem térhettek haza, de a Svájcon keresztül eljuttatott leveleiket gyakran fényképek is kísérték, amelyeket az otthoni vagy a tábori fényképész segítségével gyakran egy új fotóval egészítettek ki és küldtek vissza.
A németek által megszállt Belgium különösen bővelkedett az ilyen összeillesztett fényképekben. Rengeteg család szakadt el a háborúban, sok katona került át francia és semleges holland területre, vagy akár Angliába. A belga hadifoglyok németországi fogolytáborokba kerültek vagy német farmokon dolgoztak. A megszállt Belgium, Németország és Hollandia közötti közvetlen postaforgalom lehetővé tette a fényképküldést oda és vissza, így egyesülhettek a szétesett családok és párok legalább a képeken.
Az utóbbi időben a művészettörténészek egyre több figyelmet szentelnek a képek erejének. A hiányzó felek virtuális egyesítése a fényképészet eszközeivel jól mutatja, hogy ez az akkoriban megjelenő, új médium sikeresen rögzítette és tükrözte az érzelmeket. A kiállításon látható képek, köztük sok olyan, amely a szentképek hagyományait viszi tovább, megmutatják számunkra, hogy az első világháború idején a fényképek milyen ikonikus szerepet töltöttek be a mindennapokban és hogyan váltak a szentképek és szobrok helyett és mellett az áhítat tárgyaivá az íróasztalon, a komódon, az otthoni vagy a tábori ágy mellett. A katonák, a foglyok, a családtagok kézbe veszik a fényképeket, melléjük állnak, s így jobb híján távollévő szeretteik mellé rendezik egy kép erejéig magukat. A fény, a vegyszerek és a papír segítségével az emberek egyben tartották mindazt, amit a háború, a gazdasági kivándorlás, vagy a betegség örök elszakítással fenyegetett.
William A. Christian, Jr., a gyűjtemény tulajdonosa
A kiállítást támogatja:
