A titkos szenvedély – Vivian Maier fotói
Megtekinthető:
2017. október 5. - 2017. december 29.
hétköznap 14 és 19 óra,
hétvégén 11 és 19 óra között.
Ünnepnapokon zárva.
Kurátor: Csizek Gabriella
A titkos szenvedély – Vivian Maier fotói
Ki ez a különös nő, aki szenvedélyesen gyűjtötte a világ darabkáit? Aki hihetetlen érzékkel komponálta képeit, ösztönös tehetségként tudta-érezte és meg is mutatta az emberek lelkét, a nagyvárosok életét?
Bár sokat tudunk Vivian Maierről, de a véletlen folytán, 2007-ben megkerült életműve még mindig rengeteg felfedeznivaló titkot hordoz.
A Mai Manó Ház új kiállításával a Vivian Maier titok megfejtését szeretné segíteni. A Vivian Maier fotográfiai örökségének egy részét gondozó New York-i Howard Greenberg Gallery külön a Mai Manó Ház számára állította össze a most látható hetvenöt fekete-fehér és színes fényképből álló anyagot, amely folytatása és egyben kiegészítése az öt évvel ezelőtt a Mai Manó Házban hatalmas sikerrel bemutatott tárlatnak. Az életmű fő tematikai egységei most is megjelennek és újdonságként több színes felvétel és fotódokumentum is bekerült a válogatásba. Vivian Maier egy filmtekercsének egymás utáni képkockáit, úgynevezett kontakt lapjait is bemutatjuk átvilágított felületen.
Vivian Maier (1926–2009) amerikai utcai fotográfus New Yorkban született. Fiatalkora nagy részét Franciaországban töltötte, 1951-ben tért vissza az Egyesült Államokba, ahol élete hátralévő részében dadaként és gondviselőként dolgozott. Szabadidejében öt évtizeden át folyamatosan fotózott, főleg Chicagóban és New Yorkban, és több mint százezer negatívot hagyott hátra.
Maier szenvedélye volt az őt körülvevő világ dokumentálása, nem csak fotográfiákkal, hanem filmekkel, hangfelvételekkel, különböző gyűjteményekkel. A képeken önmagát is megmutatta, de mindig áttételesen: visszatükröződésben vagy tükörképként, illetve árnyék-portrékon.
Emberi érzékenységet tükröző felvételei között, amelyek többsége az ötvenes és hatvanas évekbeli fekete-fehér felvétel, találunk utcai jeleneteket megörökítő fényképeket, gyermekek és párok portréit, valamint rendkívül eredeti módon megtervezett önarcképeket és meglepő csendéleteket is. Kompozícióit nézve nehéz eldönteni, hogy a véletlen vagy a tudatos tervezés volt-e a meghatározó létrejöttük pillanatában. A város mindennapi történetei mellett észrevette az urbánus élet szokatlan, különös helyzeteit, azokat a szinte szürreális eseményeket is, amelyek a város rejtett összefüggéseit és nappali álmait alkotják.
John Maloof amatőr történész 2007-ben egy chicagói aukciósház árverésén bukkant rá egy jelöletlen, temérdek negatívot tartalmazó dobozra, s ezzel felfedezte Vivian Maiert, a huszadik század egyik kiváló ‘utcai fényképészét’. Személyes érdeklődése szorgos kutatómunkává alakult, s az évek során feltárta a több mint 2000 tekercs filmből, 3000 nyomatból, és több mint 100.000 negatívból álló hagyatékot, amelynek legnagyobb részét Maier valószínűleg soha nem mutatta meg senkinek.
Bár még csak tíz éve kerültek elő a felvételek és a negatívok, amelyek John Maloof következetes munkájának köszönhetően folyamatosan kerülnek a szakmai és a nagyközönség elé, Vivian Maier életműve az úgynevezett utcai fotográfia (street photography) műfajának fontos részévé vált. Maloof Vivian Maier fotográfiai tevékenységét Robert Frank, Diane Arbus és Helen Levitt életművével helyezi párhuzamba. Szerinte Maier Henri Cartier-Bressonhoz hasonló módon tudta megragadni azt a ‘termékeny pillanatot’, amikor a történések és a majdani kép szerkezete a lehető legjobb együttállásban volt, míg utcai portréit Lisette Model képeihez hasonlítja, fotóinak kompozícióit pedig André Kertész képszerkesztési eljárásához méri.
A Mai Manó Ház kiállítása ennek a világnak egy titokzatosan különleges és személyes történetébe enged bepillantást.
(Csizek Gabriella, kurátor)
2007-ben, miközben a Chicago észak-nyugati oldalán fekvő Portage Park történetének felderítésén dolgoztam, véletlenül rábukkantam Vivian Maier titkos fotós kincseire. A felfedezés által beinduló események láncolata fenekestül felforgatta nem csak az utcai fényképezés világát, hanem az én életemet is. Személyes szenvedélyem nagy nyilvánosságot kapott és az elmúlt négy évet azzal töltöttem, hogy megőrizzem és archiváljam Maier hatalmas életművét, amelyet több mint ötven évig titokban tartott.
Vivian Maiert különösen érdekelte az őt körülvevő világ. 1950 körül kezdett el fényképezni, és egészen a kilencvenes évek végéig fotózott, több mint százezer negatívot hagyva maga után. Lencséjének fókuszában ugyanúgy felbukkant a Chicago régi lengyel negyedében gyülekező idős emberek csoportja, a kissé ízléstelen stílusú özvegy, mint az urbánus afrikai-amerikai közösség életének egy-egy pillanata. Éleslátása házivideók és hangfelvételek készítésére is kiterjedt. Amerika egy-egy darabja, az új fejlesztések kedvéért lerombolt történelmi helyszínek maradványai, az elnyomottak és nincstelenek láthatatlan élete, valamint Chicago legkedveltebb nevezetességei térnek vissza újra és újra képein.
Ugyanakkor, Maier engesztelhetetlen visszavonultsága és saját fotós képességével kapcsolatos önbizalom hiánya majdnem a feledés homályába vezette gyűjteményét. A véletlenek furcsa játéka nélkül Maier ikonikus képei talált tárgyakkal, művészeti albumokkal, újságkivágásokkal, házivideókkal, és egyéb csecsebecsékkel teli tároló szekrényekbe kerültek volna.
Nagyon megkedveltem egy Maier idézetet, amelyet az egyik hangfelvételén hallottam, ahogy éppen az élet és halál értelméről filozofál: „Helyet kell adnunk a többi embernek is. Olyan, mintha egy óriáskerékre szállnánk fel; végigüljük a menetet, és aztán át kell adnunk valaki másnak is a lehetőséget. És így tovább. Mindig jön valaki, aki átveszi a helyünket. Nincs semmi új a nap alatt.”
(John Maloof, Chicago, 2011.)