Hauer Lajos kiállítása

Kurátor: Bojár Iván, művészettörténész

Megtekinthető:
2016. április 22. - június 26.
hétköznap 11 és 19 óra,
hétvégén 11 és 19 óra között.

Sokak számára talán meglepetést jelent Hauer Lajos kiállítása, hiszen ő nem a sokat kiállító, sokat publikáló, a szakmát manifeszt módon képviselő fotós típusa. Mióta hátat fordított a fotóriporteri szakmának, a fotós társadalmon túl nemigen tartják számon. Mindez helytelen, de érthető. Hauer introvertált személy és alkotó, aki számára a fotózás ma már nem szakma, hanem legszemélyesebb magánügy. Ez a kiállítás egy magánember magánügyei közé vezet el bennünket. Egy olyan ember magánügyébe, akinek dolga, hogy helyettünk és nekünk megnézzen apró semmiségeket, súlytalannak tűnő mindennapi fontosságokat, melyek a nagy kerettémák helyett alkotják életünk valódi környezetét, s amelyekben inkább otthon vagyunk, mint mondjuk a Berlini fal vagy a World Trade Center leomlásának pillanatában, a Challenger űrrepülőgép katasztrófájában. Média helyett életet fotóz. Megannyi apró fontos másodpercet állít meg az időben.

A jó fotó pedig olyan, hogy ha a legtriviálisabb pillanatot rögzíti is, a néző számára mégis azt az érzést kelti, hogy a fotósnak sikerült elkapnia a világtörténelem egyik legfontosabb pillanatát. Akár rejtett pillanatot is, de mindenképp nagyon fontosat, melynek jelentőségét éppen a fotós szeme, optikája volt csak képes kiemelni a közömbös másodpercek milliárdjai közül. Egy pillanatot, amely túlmutat önmagán, s amely az elvesző mozzanatok sűrítménye: ebbéli koncentráltsága okán egyszerre képvisel és ki is hasít, egyszersmind kisajátít, elfoglal valamit a világból amely oly sokaké, bárkié volt azelőtt, ám ezentúl már senki másé, mint a fotósé, aki mindezt észrevette. Hauernek ezekhez a pillanat-sűrítményekhez van elképesztő érzékenysége. És ez nem pusztán jó szem kérdése. A pillanatba-tömörítés képességéhez különleges emberi minőségre van szükség. Hebehurgya alak ilyenre nem képes. Talán bölcsnek kell lennie, de legalábbis a bölcsesség egy bizonyos fajtájával kell rendelkeznie. Hauer azzal a fajta képialkotói-gondolkozásbeli-mentalitásbeli bölcsességgel rendelkezik, amilyennel a festészettörténet nagy alakjai közül rendelkeztek páran, XVII. századi holland festők, a XIX. század német és francia csendes realistái, ihletett állapotában Ferenczy Károly, vagy éppen a fotó legszebb és legmagyarabb, vagy inkább legközépeurópaibb vérvonalának alakjai, az André Kertésztől Sylvia Plachyig ívelő humanista realizmus képviselői.

Hauer fotóriporterként indult. Ez az életrajzi adalék megtévesztő lehet, ha fotográfusi pályájának kiteljesedő, autonóm művészi időszaka felől próbáljuk megérteni. Noha Hauernek a riportfotói legjobbjaiban is ott koncentrálódik már a figyelemnek az a kitüntetett feszültsége, kiélezettsége, amely csendes, kontemplált “semmit ábrázoló” képeibe érzelmi és intellektuális túlnyomást generál. Mostani kiállítása már egy kiérett zen gondolkodó tisztaságát mutatja, az elmélyültségnek azt a fokát, mely kerül minden képi fecsegést, kerüli az érzelmi vagy látványbeli expressziót, a hatásos elemeket. Itt minden a lehető legvégsőkig van letisztulva. Éppen ez rendkívüli a haueri fotózásban: képeket rögzíteni a világról úgy, hogy a világ dolgaiból minél kevesebb is elegendő a képen, mégis a lehető legjellemzőbben mond az ember életéről, környezetéről, élete körülményeiről valami fontosat. Hozzáállása mintha antifényképészi hozzáállás lenne. Holott – hiszen látjuk, – éppenhogy a leginkább fényképészi attitűd. Egy jó képhez – mondják Hauer legjobb fotói – alig kell valami. A hagyományos és szinpadias értelemben vett látvány a legkevésbé. Nézni nem szem kérdése. Szívé? Intellektusé? Valahogy a három elegye? Hauer képei körül ezek keringenek lassan, minden parányi mozzanatra figyelmesen, kéz-a-kézben. Képeinek többségén a vezérmotívum elbújik. Éppen csak rebben, áttetszőn suhan. Így működik. Így hat, azaz kelt érzelmet, húzza be atmoszférájába azt a nézőt, aki valóban néz.

Nem véletlen mindez. Hauer Lajos díszítőfestőként kezdte, vizuális értelemben elsősorban a festészet pallérozta. Mint szinte mindenkinek nemzedéke fotóriporterei közül életrajzában ott áll a Práter utcai fotósiskola is. Később a Képes Újság fotórovatának lett vezetője egy nagy korszakban, amikor négy-öt párhuzamos műhely (Népszabadság, Új tükör, Film-Színház-Muzsika, Képes Újság, MTI) fotóriporterei működtek olykor versengve, máskor helyet és iskolát cserélve egymással. A Mai Manó-beli kiállításon ebből a korszakból alig valamit kapunk. Egy életműkiállítás vagy album már megkívánná, hogy Hauer fotóriporteri munksságának java, a “semmit ábrázoló” fotózásig elvezető út fontos darabjai is szerepeljenek. Itt most erre nincs szükség. Ez a kiállítás a “megvilágosodottság” állapotát mutatja, azt, amikor Hauer fontos magaslati pontra érkezett. A díszítőfestőből lett fotós képeinek nemcsak képalkotói hozzáállása festői, de a rendkívüli érzékenységgel megmunkált nagyítási felületei is. Olykor valóban azt lehet érezni, mintha nem nagyítást, hanem festett felületet nézne az ember.

Művészetszociológiai értelemben az egykori fotóriporter közel két évtizede immár a szakmán kívül áll. Szakmai szervezetnek nem tagja, fotós társaságokba nem jár, nem él közéletet. A Várban lakik, Úri utcai lakásában. Történetesen abban a házban, ahol ötven évig laktam én is azzal a kényelmes nyugalommal, hogy Hauer képeit ráérek majd egyszer megnézni, hisz oly régóta köszönünk egymásnak a kapualjban. Erre most, amikor már másfél éve nem a szülőházamban élek, került sor – visszamenőleg is értelmet adva az elköltözésemnek. Ha nem megyek el, tán ma sem ismerném a szomszéd lakás csendes és alapvetően fontos vizuális analíziseit. Hauer ablakai a Bástyasétányra néznek. Ki sem kell mozdulnia: a méteres falba vájt ablakok kereteiben páratlanul gazdag élet mutatja magát, hol drámai, hol koreografált táncmű formájában. Mint az öreg Kertész, akit aggkori spleenje már nem vitt le a Washington squarre sem, gyakorta az ablakból készített fotókat. Végtére is, az élet mindenhol megtörténik, sem jobban, sem kevésbé, mint egy autóversenyen, vonatbalesetnél vagy tüntetésen. Hogy mi fontos ebből az életből, azt úgyis a fotós szeme emeli ki, attól válik jelentőssé. És ezek ma már még annyira sem irodalmian elmesélhető események, mint Hauer hajdani riportképein. Fényképészete mindinkább zenei módon működik. Képein a szekvenciák, fények és foltok arányai, viszonylatai, azok együttes ritmusa, a mindezekből előszivárgó érzelmek halk de, intenzív tónusa árad, vagyis végsősoron a fényképész személyiségének lényege az, ami a képeken átdereng.

(Bojár Iván)