Zeke Gyula Hauer Lajos képei közt

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Egy olyan művész képei elé gyűltünk össze ma este itt, Budapest e talán legszebb nyilvános műtermében, aki élete hetedik évtizedébe lépve is elmondhatja magáról, hogy kevesebbet fotózott, mint amennyit Osvát Ernő írt. Illetve nem így pontos, hisz amíg Osvát roppant belső küzdelmek árán általában az első szó leírásáig sem jutott el, addig Hauer Lajos a beszélgetéseink során nem rejtette véka alá, pontosabban lélek-műhelye sötétkamrájába, hogy ő igenis sokat dolgozik. Van, hogy naponta negyven képet is készít, ám az esti munkaszemle alkalmával kidob belőlük harmincnyolcat, másnap pedig a maradék kettőt. Általában így tett idáig, ám a szerencsénkre nem mindig. Életében eddig, mint mondja, úgy hetven felvételnek kegyelmezett meg, ami nagyjából azt jelenti – már ha sem munkatempója észrevehető felgyorsulásával, sem életívének idő előtti megszakadásával nem számolunk – hogy minden Földön töltött évére jut egy kép, tőle, nekünk. Ez az ő életének a műve, ez az ő művészete. Nem semmi. Nem semmi, sőt, több mint valami. S a jelek szerint: jóval több. Nincs is más a mai magyar fotóművészetben – de a szakma már nem élő nagyjai közt sem – aki ennyi képpel, ilyen kevés kiállítással és mindössze egy-egy kötetben közölt felvétellel ekkora tekintélynek örvendene a művésztársak között. Ismertsége a közönség előtt persze nincs ezen a szinten, s akik tudnak-tudhatnak róla, azok többsége is inkább a valahai pénzkereső munkája okán: ő volt nyugdíjba vonulásáig évtizedeken át a Képes Újság egyik állandó fotósa.

Nem tisztem megítélni, és persze Önökkel együtt módom sincs rá, hogy nem túl szigorú-e önmagával szemben evvel a művészi minimalizmussal egy olyan világban, amelyben láthatólag többen és többet fotóznak már, mint ahányan és ahányszor megdörzsölik a szemüket. E munkamódja mindenesetre roppant tiszteletreméltó, és a falon simuló képei felől nézve a döntései nemigen támadhatóak. Nem csupán szemmel tapintható művészi teremtőerő fűti át őket, ám ugyanígy egyfajta visszahúzódó líra, és valami elégikus metafizika is. Amíg a nézőpontjai sokszor meghökkentően egyediek, és rendre „Az én ezt miért nem láttam meg így eddig?” kérdést hangosítják fel a zaklatott szemlélőben, a felvételek puha, selymes fényneme elsimítja a felindulást, és ennek nyomán a lelket – amely mintha a szemük mögé költözne – a Hajnali részegség ismert sorainak nyugalma szállná meg: „Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem / s azt is tudom, hogy el kell mennem innen”. Az én szememben ez a legfontosabb közlendője Hauer Lajos képeinek, aki, mint mindannyian, rokona ugyan a halálnak, de nincs köze az ismert budapesti cukrászdinasztiához.

A föntiekből következik, hogy a képek egyéb szempontok szerinti rakosgatása lehetséges ugyan, ám termékeny észrevételekkel már kevéssé kecsegtet. A felvételek kronológiájára nézve éppúgy érvényes ez, mint a tárgyi azonosíthatóság történeti és földrajzi szempontjaira. Mindezt maga a művész is közli velünk a maga módján, hiszen sem címmel nem látta el a képeit, sem a készülésük évét nem adta meg. Tudja, nem dolga ilyesmivel befolyásolni a látásunkat, s cseppet sem érdekli, Pesten van-e vagy Párizsban, az utcán vagy egy lépcsőházban, lények vagy építmények közt, s távol avagy épp nagyon is közel ahhoz a valamihez, amit a világból ínyenc kedvvel és finnyás tehetséggel megmutat nekünk. Kérdésemre persze nem titkolta, hogy épp negyven évet fog át az anyag, 1976-os az első kép, s idei az utolsó. Így ugyan, a munkával töltött időt nézve a fönti életmű-statisztikát már évi két képre javíthatjuk, ám a felvételek időrendje helyett meglátnunk épp azt szükséges, hogy a létezésünket amúgy nagyon is meghatározó történelem, tehát a helyünk és az időnk a Földön mennyire másodrendű lehet a képek által láttatott élmények és kérdések fényében.

Hauer Lajos

Ez a fajta figyelem és kíváncsiság azonban sosem komor Hauer Lajosnál, melankolikus csupán, s rá még sokszor játékos is. Magam a jelenetek itt-ott felbukkanó báján túl annak tekintem a keretek váltogatását is. Amint létezésünk keretei, a tér és az idő szórakoznak velünk, úgy csempészett ide Lajos a nagyjában egyforma passe-partout-k többnyire egységes keretei köré hangsúlyosan más darabokat; egy csodaszép szecessziós keretet mindjárt az első kép köré, amely amúgy a valaha oly ismerős pesti nyilvános illemhelyek egyik eltűnt műhelyét mutatja meg; aranyozott, szándékoltan giccses óriáskeretet a levelek közt feltörő égdarab köré, amely akár Dédiék székesfehérvári hálószobájának falán is karámba foglalhatta volna a borzasztó bárányokat; alumínium kilincses ablakkeretet egy műhely-csendélet köré; vagy épp a tán legerősebb képe, a Malevics-geometriát idéző lépcsőházi részlet komoly, vaskosságában is kecses keményfa keretét. E játékosság gesztusának tekintem a tárgya miatt kétségkívül legismertebbé lett prágai csoportképet is, amelyen a sajnos már nem élő Havel elnök úr (írói és politikusi személyiségéhez egyaránt méltatlan) nyakkendőben parolázik a mai szemmel még fiatalnak tetsző Stones-fiúk közt, civil mosollyal leplezve, hogy nehezére esik a kései nyelvlecke.

Egyszemélyes művészet nincs. Írjunk avagy muzsikáljunk, táncoljunk vagy beszéljünk, fessünk vagy fotózzunk, mindenképp kapcsolódunk azokhoz, akik előttünk ugyanezt csinálták, s már talányosabb módon azokhoz is, akik majd utánunk fogják ugyanezt, vagy valami hasonlót csinálni. (Most hallom csak, zárójel kinyitva, hogy ’utánozni’ valamit a magyar nyelvben eredetileg és elsősorban épp a hasonló cselekedeteknek ezt az időbeli egymásra következését jelenti, zárójel bezárva.) Nincs új a Nap alatt, de minden napunk kicsit más az előzőhöz képest. Rétegzettebb és terhesebb, ha épp csak az előző nap tapasztalatával is. Így van ez, még ha az életet nem ok nélkül tekinthetjük ismétlődő passiójátéknak, melyben a szerepünket tehetségünk és erőnk szerint mindenképp végig kell játszanunk. S ha ez az ismétlés a jelek szerint nem anyja is semmilyen tudásnak, a szereposztás folytonos cserélődése folytán a múzsája azért lehet. Nem lepődhetünk meg így, ha Hauer Lajos felvételein is a nyomát leljük az ismerős képi motívumok, közelítésmódok és technikák e már közel száznyolcvan éves vándorlásának, mindez, ismétlem, elkerülhetetlen. Szakmai hagyományba ágyazottságának persze ő maga is a tudatában van, e tudás kikacsintása a balett-próbázó lányok passe-partout-ja belső élének a korai daguerreotype-iák módjára való lekerekítése. E motívumvándorlás nyomainak felfedése a képein izgalmas szemlélői feladat, úgy értem, hogy a szerző számára is izgalmas lehet, hiszen a képkészítés kegyelmi pillanataiban nem mindig tudhatta, mit is csinál. A bicikliző férfi esetében talán ott járhatott a szemében a megidézni kívánt André Kertész fotó, s a mai kiállítás címképéül szolgáló felvétel készítésekor is lehetett ideje Csontváryra gondolni, talán még Caspar David Friedrichre is, ám már korántsem bizonyos, hogy a számomra több képén jól látható Dulovics-allúzió őt magát is foglalkoztatta.

Alaposan megválogatott munkái – ötvenöt kép abból a hetvenből – azonban sosem e hol jól azonosítható, hol halványabb utalásokban jelen levő kép- és fényképezéstörténeti referenciák révén telnek meg láttató erővel. Van bennük valami, ami csak bennük van meg. Nem könnyű, s talán nem is lehet egykönnyen megmondani, hogy micsoda. Ám amíg a tehetség szót nem dobtuk ki a szótárból, addig minek is kéne ezen fáradoznunk. Végül úgyis azon fordul meg a dolog, hogy a képeket nézve a szemünk amúgy egymástól irtózatosan távoli világai összeérnek-e a horizont néhány kies és kietlen pontján. Semmi dolgom nem maradt ezek után, azt hiszem, élek csupán a helyzeti előnyömmel, s a társas közelítés jegyében szóba hozok Önöknek még néhány ma esti képet.

Sajnos nem voltam jelen 1978. februárjában a Marx (1992 óta: Nyugati) téren, amikor oly kedves pesti épületemet, a Westend-házat felrobbantották. Hauer Lajos azonban, látják, ott volt. A felvétel tanúsága szerint ott állt a ház tetején, s hogy miként élte túl a zuhanást, maradjon az ő titka. Képén a por a világgal együtt épp elnyelni készül a teret, és a galambok apokaliptikus rebbenéssel menekülnek.

A története során nem először szétszedett Széll Kálmán teret igyekeztem elkerülni a felfordulás során, hálás vagyok ezért Lajosnak, hogy a várbusz karcos ablakából megörökítette nekem. Az üvegre lepke szállt, látják, a dúlt térben így Nabokov Moszkváját is láthatjuk.

A tompa fényű függöny, mely előtt az utcai padon fiatal pár vált csókot finom érintéssel, nos e függöny szebben hullámzik, mint az atomfizikai vázlatokon a téridő.

Sötét táj a kézfej; a nyírott telken fűsír áll; a kúszónövény tapadó fonalai lebontott szögesdrót módjára kapaszkodnak a falon a gép szűrőlencséjének figyelő szem-korongja alatt; a kémények párhuzamát fehér kondenzcsík köti át az égen; üres fogasok lógnak, mögöttük tört karú nőbábú áll; a has varrata oly szigorú, mint bába; egy ajtón tejüveg fenyeget gyermeki rémülettel; egy gyár csupasz, csempés, zuhanyzójában magányos férfi vetkőzik; a papíron halfej szikkad; bárányfej vérzik a kövön; leölt bikát vontatnak ki egy arénából Barcelonában; kötél kúszik a Dunába; s fekete agár ül egy puncstortaszín lépcsőházban.

Köszönöm a figyelmüket, és a szemünk gyönyörűségére további derűs képselejtezést kívánok Hauer Lajosnak.