Tillmann J. A. megnyitó beszéde

Az ember régóta művel kerteket. Tízezer éve bizonyosan, de meglehet, kezdetei annál is régebbiek.

Vélhetően akkor sem volt mindenkinek, sem saját, sem közös kertje, de bővében volt a térnek, a tájnak, az élő és holt természetnek. Erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, amikor régmúlt időket vagy sajátunkat, a haladottságunkat vesszük tekintetbe. Magunkfajta kertbarátokra ez kevésbé áll, annál inkább közös ügyeink, a társadalom és terének mindennemű alakítóira, akárcsak különféle tudományainak művelőire nézve.

A tér, a táj, a természet bősége ugyanis úgy csappant meg, ahogy az együttélés közegei sűrűsödtek, ahogy a lakóterek, a házak egymásra torlódtak, feltornyosultak. A magasabb szinten lakó városlakók számára a föld, és vele a kert egyre távolabbra került – aztán már csak egy-egy virágládára vagy néhány virágcserépre korlátozódott. Pedig a kert nélkülözhetetlen az élethez. Nem csak mint termőkert, mint, haszonkert, vagy rekreációkert, hanem mint tevékenységkert és kontemplációkert.

A kert egy körülkerített hely, a környezetétől elkerített terület. Valamiféle sziget a szárazföldön. Növényzetben bővelkedő oázis. Nemcsak a sivatagban, hanem a városban is. Nem egyszerűen növényei, zöld lombozata, szépsége vagy hasznossága folytán. A város sűrű, telített, a testet és lelket szikkasztó terében egy szigetet képez. Ahová ki lehet lépni, ahol átmeneti nyugalmat lehet találni. A kertben átmenetileg ki lehet lábalni a tárgyi és emberi áradatból, véget érni nem akaró hullámaiból.

A kertben vissza lehet térni az elemi tevékenységekhez, a föld kézzelfoghatóságához, a magok kibontakoztatásához, a virágok varázslatához, a termések tüneményéhez. Ha nem is a természeti állapothoz, de valamelyest közelebb ahhoz, amiről persze csak vágyaink és homályos sejtelmeink vannak.

Ez a visszatérés lehet hasznos vagy akár haszontalan is, mint amilyen a horgászás. Hiszen a kilátás a halfogásra – egy haszonelvűségtől uralt világban – inkább csak ürügye, mint tényleges célja e tevékenységnek.

Fotó: Németh Dániel

Míg a horgászásról elmondható, hogy halfogás ürügyével leplezett kontempláció, tétlen szemlélődés, addig a kertészkedés mondhatni a fordítottja: aktív passzivitás. Esetében a passzivitás az egyébként állandó éberségnek, társas tettrekészségnek, egymás és magunk szkennelésének a felhagyását jelenti.

A manuális része, a kézzelfoghatósága manapság a városi ember számára különösen értékes, ritka tapasztalat, hiszen nem puszta látvány, nincs benne semmi közvetített: nem képekben rajzolódik ki; maga a közvetlen természet: a nyers föld, a zöld növény, a kézzel fogható, tapintható, illatozó, sőt olykor kifejezetten ízes valóságában.

A humánetológusok szerint az egyik legfőbb emberi sajátság az, hogy szeretünk közös tevékenységekben részt venni. (Bár ez a magyar emberekre kevésbé jellemző.) Alapjában ilyen közös aktivitás a földművelés is. A kertművelés viszont mintha kevésbé volna ennek terepe. Jóval inkább individuálisnak, a személyes tér és tevékenység kiterjesztésének tűnik. A közösségi kertekben ez a kettősség mutatkozik meg: a kialakítás és fenntartás közös – és a művelés személyes jellege.

Kállai Márton képein is többnyire ki-ki a saját kis kertjét, ágyását, parcelláját műveli. A tevékenység térbeli és szociális diszpozíciójában erősen megjelenik a távolság. Nem nagyon látszik együttműködés vagy közös akció. Csak a gyerekek azok, akiknél még látszik a más felé forduló érdeklődés. Mégis nyomós okok szólnak a kertek, így a közösséginek nevezett kertek művelése mellett.