Róna Péter esszéje Sylvia Plachy képeiről

Krónosz és kairosz

Az ókori görögök két, egymástól teljesen különböző kifejezést használtak az idő leírására, ezen fogalmak közötti különbséget ez a két szó tükrözi. A krónosz arra az időre utal, amelyben az egyik dolog követi a másikat. Az eseményeket azok egymásutániságában értelmezte úgy, ahogy azok megtörténtek a múltban vagy meg kellett, hogy történjenek a jövőben. Egy hosszadalmas, de egészében véve majdnem lineáris folyamat során a krónosz korunk világi idejévé vált. Walter Benjamin szerint ez „a homogén üres idő,” a modern tudat jele, amely egy olyan tartomány egysége, amely közömbös az iránt, amit tartalmaz. A krónosz egy elvont, fegyelmező, sematizáló és eltávolító eszköz, amely a tapasztalást közvetíti azáltal, hogy az elbeszélés egy egységére korlátozza azt. Az elbeszélés azon egysége, amely átméretezi a tapasztalást, „perspektívába helyezi” és a sematizált élmény részéve teszi, olyan nevezővel látja el, amely bármely élménnyel közös tulajdonságú. Az idő így olyan eszköz, amely életünk irányításában vállal szerepet, egy „erőforrás,” amit a kitűzött célok elérésére használunk, azaz, röviden, a mai életünket irányító szigorú instrumentális racionalitás szolgálóleánya. A szubjektív töltetű, emlékekkel terhelt „hely” helyettesítése a hideg, objektív „térrel” és az időt életünk egy teljesen racionális szervező erejévé teszi.

A kairoszi idő a szekvencián kívüli idő, amelynek tartama mellékes, hiszen, ahogy Hamlet mondja, ez az mikor „az idő kificamodott,” mikor a Teremtés varázsa kivált minden közvetítést. Ahogy Shakespeare mondja az első felvonásban, az egész darab olvasható a kairoszi idő feletti elmélkedésként:

„Mondják, valahányszor az idő közeleg,
Melyben Urunk születését ünnepeljük,
Egész éjjel zeng e hajnal-madár;
S hogy akkor egy se mér mozdulni szellem;
Az éj ártalmatlan; planéta nem ver,
Tündér nem igéz, nem bűvöl boszorkány,
Oly üdvös, oly szentelt azon idő.”
Hamlet, Első felvonás, 1. szín (fordította: Arany János)

Sylvia Plachy képeit tekinthetjük a krónoszi idő zsarnoksága elleni lázadásnak is. Hősies küzdelem bárminemű közvetítés felett annak érdekében, hogy visszaidézze a közvetítés nélküli élményt. Nincs póz – legjobb munkáiban a fotó alanya nincs is tudatában annak, hogy épp fotó készül. Ez a stratégia a voyeurizmus kockázatát is magában hordozza, de Plachy
elkerüli ezt a csapdát, mivel nála megsemmisül a modern képkészítést alapjaiban meghatározó átható tekintet. Nincs tekintet, nincs póz, nincs előre meghatározott kompozíció – csak az élmény spontán és közvetlen rögzítése: ilyenkor az élmény nem pusztán az esemény szemtanúként való tapasztalása, hanem az a varázslat, amely a fotós és az általa látottak közötti közvetlen kapcsolatból fakad. Ezeknek a képeknek a tárgya – mint a nagy műveknél gyakran – nem annak rögzítése, amit látunk, s nem is annak, amit a fotós érzékel, hanem a fotós és alanya közötti mágikus kapcsolaté. Ezek nem tervezett találkozások az igazsággal, mely igazságot zsigerileg érezzük meg, még az előtt, hogy a jelentését érzékelnénk. Ez valójában az a zsigeri pillanat, a jelentés megszületése előtt, mielőtt a jelentés tudatunk oly részében rögzülne, amely e képeket a kairoszi időbe helyezné el. Tárgyuk az az „[o]ly üdvös, oly szentelt azon idő[.]”, amely elmenekült, felülemelkedett és maga mögött hagyta a krónoszi idő szerint sorba rendezett eseményeket, hogy így hordozza magában az igazságot, mely független mind attól, ami korábban történt vagy később történhet. A téma tehát nem egy adott pillanatnak egy adott időben és helyen való megragadása, mint például Henri Cartier-Bressonnál. Sőt, inkább a krónoszi idő fajlagosságának tagadása. Plachy-t nem érdekli a lényegi minőség megragadása, az ún. tipikus megjelenítése, az idő vagy a hely szimbolikussága, mert nem foglalkoztatja az absztrakció semmilyen formája. Minden valószínűség szerint az absztrakcióra, minden egyéb sematikus elgondolással együtt, a korlátozás egyik eszközeként tekint.

Ezek a melegséget, meghittséget és egyfajta bájt sugárzó fotók valójában korunk racionalitását mélyen felforgató lenyomatok. A mély és feltétel nélküli szeretetről mesélnek, amelyet önmagán kívül semmi sem tört meg vagy befolyásolt.

Peter Róna, tanár, Blackfriars Hall, Oxford University