Rajk László megnyitó beszéde

(Hermann Ildi: HÁTRAARC – Portrék a cannes-i nagydíjas Saul fia cimű filmből kiállításának megnyitója. Mai Manó Ház, 2015. November 21.)

Lehet-e?

Lehet-e tárgyakkal helyettesíteni vagy megjeleníteni embereket? Lehet-e
tárgyakkal halott embereket megjeleníteni? Lehet-e élő emberekkel halott embereket megjeleníteni? Az élő ember arca helyettesítheti-e a halottét? Az élő ember eljátszott szenvedése átélhetővé teszi-e a halott ember halálba vezető szenvedéstörténetét?

Mind-megannyi kérdés, melyek feltétele is szokatlan. Ha az első reflexszerű visszautasítás után még egy kicsit hagyjuk, hogy ezek a kérdések tovább piszkáljanak, nem tűnnek olyan egyértelműnek, olyan természetesnek a lehetséges válaszok. Pontosabban szinte önmagától merül fel a kimondott „igen” után a mögöttük rejtőző alapvető „miért”. Vagyis miért lehet tárgyakkal halott embereket helyettesíteni? Miért helyettesítheti az élő ember arca a halottét? Miért teszi átélhetővé egy élő ember eljátszott szenvedése egy halott ember halálba vezető szenvedéstörténetét?

A helyettesítés, megjelenítés problématikája egyszerűbbnek tűnik a tárgyak esetében. Különösen ha a tárgyakat a helyettesítendő, a megjelenítendő birtokolta. Szinte látjuk Sziszi nádszál derekát, amint megpillantjuk fűzőjét. Liszt Ferenc kesztyűiről olyannyira asszociálhatunk zongorajátékára, hogy már-már halljuk is. Pedig tudjuk, hogy szinte minden fellépése előtt vásárolt egy párat, hogy legyen mit osztogatnia. (Arról még a legendák sem beszélnek, hogy ezeket a frissen vásárolt kesztyűket egyáltalán fel tudta-e húzni különleges méretű kezeire, vagy ez nem is számított.) A birtoklás rövidségén könnyedén átsiklunk, sőt azon a tényen is, hogy a birtoklás valójában igaz sem volt.

Kegyeletsértésnek tűnhet, de Jézus és a Golgotán álló kereszt viszonylatában birtoklásról beszélni biztosan nem lehet. A kapcsolat mégis nyivánvaló. Sőt, még a kegytárgyboltban megvásárolt színes led világítású, biluxoló kereszt kapcsolata is nagyon szoros Jézussal, mondhatni elválaszthatatlan Jézustól. Hogyan? Úgy, hogy kitaláltuk, megteremtettük!

Lehet-e ilyen nyilvánvalóan természetes és szétválaszhatatlan kapcsolatot konstruálni élő és halott ember között? Elhiszem-e a Jézus Krisztus Szupersztár című film Krisztusáról, hogy ő a Jézus? Tehát, a kérdés újból: Lehet-e élő emberekkel halott embereket megjeleníteni? Az élő ember arca helyettesítheti-e a halottét? Azt hiszem nem.

Ez persze nem jelenti azt, hogy erre ne történne nap mint nap kísérlet, a film műfaja már csak ilyen, de ez a viszony nem örök életű, nem is lehet az.
Kegyeletsértésnek tűnhet ez is, de ennek egyik oka emberi jelenség, a korunkra oly jellemző sztárság jelensége.

Míg egy tárgy, például a kereszt sosem válik sztárrá, sosem lesz Jézus konkurenciája, addig az élő ember, egy halott sorsán keresztül, könnyen azzá válhat. Ugyanakkor az élő alterego nem minden esetben halványítja el a megjelenítendő halottat. Sőt, megtörténik, hogy a megjelenített halott válik „élő” sztárrá, ráadásul Szupersztárrá.

De mi van akkor, ha a megjelenített kevéssé ismert, és sorsán keresztül az élő alteregó válik sztárrá?

Egyáltalán, mit keres itt ez a szó, sztár. Beszélhetünk-e a holokauszttal kapcsolatban sztárságról?
Kegyeletsértésnek tűnik, de menjünk sorjában. A “Saul fia” című film szereplői olyan emberek sorsát próbálják megjeleníteni, akiket tömegesen, előre megtervezett módon, minden részletében aprólékosan kidolgozott, rendkívül hatékony, különösen kegyetlen, a halálban is a végső megszégyenítést megvalósító, nagyüzemi módszerrel, módszerekkel gyilkoltak meg. Nevük van, ennyi: Saul, Ábrahám, Feigenbaum, Mietek, Hirsch, Katz, Ella, Vaszilij és sokan mások. Halottak. Lehet-e, szabad-e megjeleníteni őket?

A kérdésre válasz a teljes tiltástól a teljesen szabad ábrázolásig ívelhet, különböző fokozatokban, melyek mindig az adott kor termékei, és arra igencsak jellemzőek. Pontosan ugyanúgy, ahogy az élő emberek, az arcok, a testek, a mozdulatok, a nézések is azt a kort jellemzik, amelyben az élő ember elhatározza, hogy egy halott embert megkonstruál.

Pontosan ebben rejlik az élő által megjelenített halott paradoxana. Nem a teljes autentikusság, a pontos másolás és felidézés, hanem a jelen elemeinek megléte teszi lehetővé egy halott ember megjelenítésének hitelességét, életének és halálának átélhetőségét. De éppen ez teszi lehetővé azt is, hogy az élő sztárrá váljon a halott által.

Saul, Ábrahám, Feigenbaum, Mietek, Hirsch, Katz, Ella, Vaszilij és sokan mások.
Géza, Levente, Todd, Marcin, Jerzy, Kamil, Amitai, István, Juli és sokan mások.
A “Saul fia” – Nemes László rendező, Erdély Mátyás kameráján át – egy arcot követ, más arcokat csak megmutat, de ezzel képes a „végső megoldás” könyörtelen gépezetét, annak működését, a benne vergödő emberek „még életét” és legyilkolását megjeleníteni és átélhetővé tenni.

Hermann Ildi fotói az élők által megjelenített halottak paradoxanát dokumentálják.

Kegyeletsértés-e sztárrá válni?