Móricz-Sabján Simon megnyitóbeszéde

Nagyon örülök, hogy megnyithatom ezt a kiállítást, mert Végh Lászlót mind emberileg, mind fotóriporterként nagyon kedvelem. Ő is olyan anyagokkal szokott dolgozni, ami számomra is fotóriporterként, fotográfusként nagyon fontos: az ember és a környezete. Ráadásul ez ilyen szempontból klasszikus anyag: egy hosszútervű projekt. Ezt tartom az egyik legfontosabbnak: amellett, hogy legyen véleménye egy fotográfusnak, fotóriporternek, kiemelten figyeljen arra, hogy mi zajlik a környezetében, mind szűkebb, mind tágabb értelemben. Ha tud kapcsolódni egy témához, hogyha van érdeklődése és van kellő kíváncsisága, hogy egy fotóesszét elkezdjen, akkor én abban hiszek, hogy ez hosszú távon működjön, és nem napokról, nem hetekről, nem hónapokról, hanem évekről beszélek. Szerencsére Végh Laci egyre több olyan anyagon dolgozik,  ami ebben a hosszú távú projektkeretben benne van.  A jövőt is mindenképpen ebben látom.

Ez azért is nagyon fontos mert Laci, hozzám hasonlóan, napilapnál dolgozik. Egy napilapos munka pedig elég megterhelő egy fotóriporternek. Azt nem kell senkinek mondanom, hogy azért ez egy elég komoly gyár. Habik Csabát szoktam ilyenkor mindig idézni, hogy a napilapos munka 90%-a dögunalom. Pláne, ha az ember egy politikai napilapnál van. Teljesen egyszerű az életünk, öltönyös emberek bejönnek egy ajtón, leülnek egy asztal mögé és vélhetően ugyanazon az ajtón távozni fognak. Ezt mi nap, mint nap próbáljuk úgy megörökíteni, hogy mindig valami új és aktuális és nagyon friss és nagyon eredeti van benne. Ezen túllépni – szerintem, ez mindig szubjektív – csak úgy lehet, hogyha az ember tényleg odafigyel a környezetére és témákat keres. Olyan történeteket, ahol nincsen megrendelő, nincsen mecénás, senki nem megy oda az emberhez, hogy én szeretnék ennyi és ennyi pénzt adni, hogy ezen dolgozzál, hanem egyszerűen azért kezdi el, mert érdekli. A fotóriporternél ez a legfontosabb: az érdeklődés, kíváncsiság. Utána jön a motiváció, mert egy ilyen anyagon dolgozni – akár Kárpátaljában, az orosz-ukrán konfliktus árnyékában, hihetetlenül fontos, hogy legyen akarat és legyen hit abban, hogy ez az anyag működni fog. Ha egy képsorozatot megnézünk, akkor csak a témára koncentrálunk jó esetben, és nem jut eszünkbe a fotóriporter küszködése –  ez nagyon helyes is, de kicsit azért arról mindenképpen beszéljünk, hogy ehhez hihetetlen mennyiségű energia, akarat, motiváció és nagyon sok idő kell, ami egy napilapos fotóriporternek extra kihívás, hogy ne a Balatonra menjen, ne a wellness hotelbe menjen a családjával, hanem szépen elinduljon a saját dolgára, akár pár, akár több száz kilométer távolságra. Nem mellesleg, erről keveset szoktunk beszélni, de pénz is szükséges. Pláne Magyarországon az ilyen hosszú távú anyagoknál a legnagyobb szerencse, ha egy fotóriporter nullszaldósra ki tudja hozni az anyagát. Ahhoz már tényleg pályázatokat és ösztöndíjakat kell nyerni, hogy az ilyen anyagok ne kerüljenek teljesen veszteség kategóriába, de pont ez a lényeg, hogy nem a pénz a motiváló ebben, hanem az, hogy van egy gondolata a fotográfusnak – jelen esetben Végh Lászlónak – és megpróbál ennek a véleményének, a saját egyéni látásmódjának hangot, esetünkben képet adni.

Fotó: Németh Dániel

Van egy elképesztő, varázslatos sablon, amit én annyi és annyi kiállítás megnyitón hallottam, muszáj ezt most elővennem: „a fotográfia a pillanat művészete”, de pont ebben az esetben szoktam azt mondani – és itt Fehér Gábort idézem – hogy ez teljes félreértés. Van ilyen is, de amiben én hiszek, és amiben szerencsére egyre több magyar fotográfus/fotóriporter dolgozik egyre jobb minőségben, ahhoz a pillanatnak semmi köze nincs. Mint mondtam, hihetetlen sok munka, energia és elképesztő akarat, akár hosszú évek munkája kell, hogy egyrészt egy fotóriporter (és Végh László is) ki tudjon szakadni abból, amit nap, mint nap csinál, másrészt, hogy legyen elég ideje arra, hogy megértse, átlássa, hogy min dolgozik, megtalálja az általa választott témában a részleteket, amik aztán egy teljes egésszé állnak össze és így nyer értelmet nem csak az ő munkája, az ő sorozata, de igazából a fotóriporteri élete is. Nem szeretném nagyon hosszúra nyújtani a megnyitót, Lacának nagyon gratulálok ehhez az anyaghoz. Annak is nagyon örülök, hogy tagja egy nagyon jó alkotóközösségnek, a Magyar Nemzet fotórovatán kívül – ez a Pictorial Collective.

Azért is örülök, mert én is benne vagyok és volt lehetőségem egy olyan alkotómunkában részt venni, amikor az emberek (fotóriporterek) tényleg leülnek és elkezdenek beszélni egy anyagról. Nekem ez a legjobb motiváció, hogy van még ilyen műhely Magyarországon, ahol le tudunk ülni, tudunk beszélgetni és tudunk értelmesen gondolatokat földobni egy-egy sorozatról és elkezdeni valahogy összerakni azt a hihetetlen munkát, ami egy-egy ilyen fotóesszé mögött van. A Laci elképesztően jó úton jár, ezt szerintem jelzik az eddigi díjai is. Nem lehet kihagyni a tavalyi nemzetközi díját, a Pictures of the Year International versenyen nyert első díjat ez az anyag, amit szerintem nem kell magyarázni. Az, hogy jó úton jár, egyértelmű. A Pécsi József ösztöndíj is hihetetlenül fontos és elképesztő nagy köszönet illeti, mert rengetegen dolgoznak olyan anyagokon, ahol nincsen megrendelő. Egy ösztöndíj kiemelten fontos egy alkotónak, egy fotóriporternek, hogyha már elveszti a hitét, vagy egyszerűen úgy érzi, hogy ez most már túl sok anyagi javát és energiáját emészti föl, akkor legyen egy olyan támogatás mögötte,  ami meglöki és tovább viszi, hogy befejezhesse, amit elkezdett.  Még ez sincs befejezve. Nem is kell, hogy be legyen fejezve, maradjon is meg hosszú távú projektként, én nagyon gratulálok és nagyon jó, hogy itt lehetünk. A kiállítást pedig hivatalosan is megnyitom!