Megnyitó beszéd Lazukics Anna kiállításán

Mindazok számára, akik a 70-es, 80-as évek Jugoszláviájában szocializálódtak – ha máshonnan nem is, de a tudatalattijukból – ismerősen köszönnek vissza Lazukics  Anna fotói, hiszen azokban az években tucatjával jelentek meg képei a magyar és szerb nyelvű sajtótermékek, elsősorban a Képes Ifjúság és a Magyar Szó hasábjain. Jómagam fotóművészeti eszmélése is a Képes Ifjúság fedőlapjaival és belső borítóival kezdődött, amelyeken a széles látószögű képszerkesztőknek köszönhetően, a világhírű fotósok képei mellett az akkori vajdasági fényképészgeneráció nagyjainak felvételei is megjelentek. Hogy csak a magyarokat említsem: rendszeresek voltak Dormán László szocio- illetve jazzfotói, Lennert Géza aktjai, s mellettük Lazukics Anna fényképei is hétről hétre megjelentek.

A 90-es években aztán más típusú képek vették át az uralmat a tudatunk felett, az idillikus aranykor fényképeit, a borzalom felvételei váltották fel, golyók és bombarepeszek ütöttek lukakat, égettek foltokat a régi szép idők felvételeibe. Valami menthetetlenül megváltozott, darabjaira hullt ismét, mint oly sokszor már a történelem folyamán: a paradicsomi szántók, istenháta mögötti falvak, szállások, focipályák hadszíntérré, tömegsírokká változtak, s mindenre ráfröcskölt, mindent összemocskolt a balkáni vér. A kegyes hazugságok világát, a kegyetlen igazságé váltotta fel, s próbálta velünk elhitetni: csak délibáb volt a múlt.

Lazukics Anna képei ezért az esztétikai élmény mellett, menthetetlenül nosztalgiát is ébresztenek bennünk, hiszen akarva-akaratlan egy olyan világot mesélnek el számunkra,  melynek nyomaival már csak emlékezetünk mélyén találkozunk, egy olyan letűnt kor pillanatait örökítették meg, ami a távlatok miatt paradicsomi állapotokat idéz fel. S ha ma már tudjuk is, hogy az akkori idill, utólag hamisnak, álságosnak, ideiglenesnek bizonyult, Anna képei mégis elhihetik velünk, hogy egykor egy ilyen korban is élhettünk, amikor még volt tér az elidőzésre, a nyugodt beszélgetésekre, a folyamatos rohanás helyett az időnkénti kontemplálásra is. Volt időnk egymásra. S egy harminchat kockás filmtekercs mindegyik darabja több fantáziával mesélt el, bontott ki egy egész történetet, mint ma, amikor végtelenszámú lehetőség tűnik el észrevétlen.

Anna művészetében már a kezdetek kezdetén kézen fogva járt a dokumentarizmus és az esztétizmus. Már egészen fiatalon a mindennapi szituációk megörökítése mellett kötelezte el magát, s ennek köszönhetően a világ számos szegletébe, a társadalom legkülönbözőfélébb rétegeinek életébe nyert betekintést. Minden részletet úgy közelített meg, hogy a felvétel esztétikai értékeket közvetítsen, s életművének minden darabja a valóság átpoetizált viszonyát közvetíti: a lírai szenzibilitása szorosan együtt lélegzik minden lefényképezett motívummal, történéssel, szereplővel. A világ bármely szegletében jár, bárkit is kap lencsevégre, fényképeire rányomja bélyegét a hely szelleme, mely közvetíti számunkra az őt körülvevő világ mentalitását, lakóinak érzékenységét. Ugyanolyan figyelemmel sétált keresztül a falusi utcákon, a tanyák udvarain, ahogyan a nagyvárosok utcáin: ugyanolyan kíváncsisságal fordult a vidéki földművesek irányába, ahogyan királyi hercegeket, államfőket, bohém diákokat fotózott.

Anna képei a részletek fontosságáról, az aprólékos odafigyelésről is mesélnek. Arról a különleges látószögről, melyet Dule Živkić szerint Annának mindig sikerült megtalálnia. Erről számomra leginkább az azóta már kultikusnak számító – az egy újvidéki balerina hátsójáról készült képének látószöge is mesélhet, mely évekig a szobám falát is díszítette. S mesél az a kép is, mely azóta díszíti szobám falát, az először félresikerültnek hitt, játszó gyerekeket ábrázoló kép, mely valójában hitchcocki élességgel ragadja meg a döntő pillanatot.

Annát tanítómesterei Barta Géza, Brezsán Gyula egy olyan úton indították el, mely a felvételek képzőművészeti értéke mellett, minden motívumnak sajátos esztétizmust is társított. Anna képei nemcsak dokumentáltak egy-egy eseményt, hanem értékeket is megőriztek a számunkra, egy letűnt kor mindennapjait idézve meg fekete-fehérben, szándékosan lemondva a színek kavalkádjáról, rátapintva a lényegre, hogy a részletek minél élesebben rajzolódjonak ki a szemünk előtt. Értéket őriznek azért is, mert minden kép arra szólít fel bennünket, hogy a kép szereplői, részletei tovább éljenek bennünk, a kibontakozó kompozíció megörökített pillanatai arra kényszerítenek bennünket, hogy az adott pillanatot tovább éljük, tovább meséljük, s így, ahogyan Léphaft Pál írja, Annának köszönhetően voltak, vannak, lesznek történeteink.