Megnyitó beszéd

A múlt szabadsága – válogatás Alföldi Róbert fotógyűjteményéből

Mai Manó Ház, 2016. január 15.

Mi a műgyűjtő és ki a műgyűjtő? Mi a tartalma ennek a szónak és kire vonatkozik, illetve kire nem? Munkám során naponta felvetődik ez a kérdés.

A gyűjtő szó bizonyos tekintéllyel ruházza fel az embert, úgy is mondhatnám, racionalizál, megmagyaráz, menteget(?) egy ártalmatlan megszállottságot, rögeszmét. A gyűjtés kényszeres viselkedés. Vannak olyan emberek, akik kortárs képzőművészetet gyűjtenek, mások például üvegszemeket, egzotikus tárgyakat, esetleg skalpokat. A műgyűjtés különös dolog, mert nincsen semmilyen praktikus funkciója. Az például már bizonyított, hogy ha van egy kutyád vagy egy macskád, tovább fogsz élni, de a műtárgyakról semmi ilyesmi nem derült még ki. A műtárgyak nem hosszabbítják meg a várható élettartamodat, mint a vörösbor vagy a glutén mentes étkezés, mégis közük van a hosszú élethez. Tulajdonosuk ugyanis a maga horizontján örökre birtokolhatja őket, sőt, ráadásként még túl is élik a tulajdonosukat. Lehet, hogy a műgyűjtés a kapaszkodásról is szól (?).

Láttam olyan műgyűjteményeket lakásokban, házakban, ahol minden falfelületet az utolsó négyzetcentiméterig művekkel fedtek be. Szédítő hatású, ha nem tud fókuszt találni a szemed. Ezen kollekciók esetében azonban ott van az a megnyugtató érzés, hogy mindegyik tárgynak elmozdíthatatlanul megvan a maga helye és egy szobányi térré nőtt, jól szerkesztett album oldalai között érzed magad. A műgyűjteményekben minden darabnak meghatározott helye és személyre szabott története van. Például olyanok, amiket Alföldi Róbert leír a kiállítás katalógusának előszavában, sokféle találkozás és sokféle reakció, mely sokféle emberhez kapcsolódik. Minden darab egy-egy különleges tehetségű művész kézjegyét viseli, mindegyik magában hordozza készítése folyamatának egészét, és természetesen mindegyik magában hordozza a művész szándéka szerinti és az interpretált jelentést.

A gyűjtő kutatja a művek előtörténetét, méricskéli a potenciáljukat, és mindig azon gondolkodik, hogy számára mi a művek személyes üzenete. Folyton tanul és kérdez, döntéseinek könyvtárában raktározza az információkat. Talán egy nap fölteszi magának azt a kérdést is: Van-e különbség a törekvés és a folyamat között? Az egyik a játék végéről, a másik az itt és most-ról szól. Talán a gyűjtői telhetetlenség nem egy beteljesíthetetlen vágyakozásra adott reflexió, hanem sokkal inkább azt a folyamatot táplálja, amely a beteljesülést hozza számára.

Most itt ál mellettem a gyűjtő, akiről először a Vintage Galériában hallottam. Hallottam, hogy van egy gyűjtő, akit ugyanaz érdekel, ami engem is. Öröm és bosszúság, mert egyfelől jó találni egy másik embert, egy másik gyűjtőt a világban, akiről ismeretlenül is tudod, hogy titokzatos, láthatatlan kapcsolatok rajzolódnak közétek, de kicsit bosszúság is, mert ha nem döntesz elég gyorsan, megvásárolhatja előled az áhított művet, ez egyszer-egyszer meg is történt konkrétan. Aztán a közös érdeklődés egyre szorosabbra húzta a szálakat, végül személyesen is megismerkedtünk. Alig vártam, hogy láthassam a gyűjteményét, és amikor megláttam, összeszorult a gyomrom. Fantasztikus élmény volt! Fiókokban őrzött mappákból vette elő az akkor még bekeretezetlen, kisebb-nagyobb fotókat, és mire végignéztem a rendkívül értő, mély és finom válogatást, nagyon sokat megtudtam a gyűjtőről, a férfiről és a színészről. Tudtam, hogy ezért a gyűjteményért pokolra kellett menni, de ő nem bánta. Meg kellett küzdenie mélységekkel és magasságokkal, el kellett viselnie sérüléseket, zúzódásokat is. Meg kellett szabadulnia sokféle ballaszttól ahhoz, hogy ezekben a kis papírdarabokban, melyekben sokszor maguk az alkotók sem hittek már, meglássa, felismerje a minőséget és a koherenciát.

Nem tartom véletlennek, hogy a 70-es évek művészetének a kiállításon megmutatkozó, eddig rejtettebb, titkoltabb arcát, mely a történelemkönyvekből ismert viszonyokon túl az egyes ember személyes, belső világába, megnyilatkozásaiba enged bepillantást, egy olyan gyűjtő tárja elénk, aki a 60-as évek második felében született generációhoz tartozik. Alföldi Róbert nemzedéke, melynek magam is tagja vagyok, ugyanis cseperedő gyermekkorát a 70-es években élte, tanúja is volt, meg nem is, mindannak, ami az itt kiállított fotókból leszűrődik. Joggal feltételezem tehát, hogy e generáció tagjait fokozottan érdekli ez a korszak, a szembenézés mindavval, amiben felnőttünk, ám akkoriban rejtve maradt előlünk, de amit kimondatlanul is megsejthettünk gyerekkorunkban.

A gyűjteményt Kolozsváry Marianna rendkívül átgondolt és egyben élvezetes rendezésében láthatjuk. Egészen biztos vagyok benne, hogy kitűnő és nagyon elkötelezett munkája annak is köszönhető, hogy bizonyos értelemben családja nagyszerű műgyűjtői hagyományainak továbbélését, folytatását látja. Ebben a kollekcióban ugyanis a 2. világháború utáni magyar műgyűjtés jó energiái, intellektuálisan független szellemisége él tovább. Alföldi Róbert személyében pedig egy olyan gyűjtőt tisztelhetünk, aki a múzeumoknál, a művészettörténészeknél messzebbre és élesebben látott, aki el mert szakadni a bevett művészeti kánontól, és kitartó kutatómunkájával olyan anyagot halmozott föl és tár a nyilvánosság elé, ami számos mozzanat újrapozícionálására, újragondolására késztet bennünket.

Spengler Katalin

műgyűjtő