Képen innen és túl

Maradék. Lovak. A szürke jobbról befogva, könnyen áll a szerszám rajta. A pej balról, kissé kifarolt a hámból, csillag van a homlokán. Indulásra készen. Állnak. A nagykapu kitárva. A kutya az ól mögött, nem látni. A hosszúszekéren öreg kabát, lótök és szárlevél, könnyű, őszi rakomány. A gyermeknek jó, otthon van, a járdán, édesanyja közelében. Felszikkad a sár. Az oszlop a nagykaput fogja, az asszony hátának támasza. Határ és biztonság, a szabadság határa bár három tégláját az idő már kirúgta. A kép porhanyós szürkék és vakond fekete árnyak rajza. Középen balra, kissé kimozdulva de oszloperősen, fél lábon áll, mosolyog az asszony. Mert látja, hogy látják. Különben mit érne az egész. Haját és életét kendő fogja, le, itt ez a rend, arcát mások figyelme szegélyezi. Dús haja kibuggyan, nem hagyja. Gumibocskor a lábán, zokni, harisnya. A szvettert, valami rizsszemes mintával saját magának kötötte. A szoknya, erős anyagból van, átszabva. Mégis, ahogy a kezét a mosolya alá, így illik, szerényen illeszti, ahogy a strimflit, a térde fölött a gumi erősen szorítja… Az utca, a fény és a szem határát ez az apróság megszabja. Ebben a pillanatban áll meg, bizalmát megszerzi, fényképezi Lazukić Anna. Jó az ura, szabadkozik szó nélkül az asszony, dolgos, nem kocsmázik, nem kártyás, mint sokan mások ő is otthon issza meg kis pálinkáját, gondolom én. Most is valamit tesz-vesz hátul, egy kéve szénát visz a pajtába az ember. Elégedett. Néz, egyszerűen, kihívó szeméremmel, néz ki az életéből, a képből, az időből is egy kicsit ez az asszony. Hozza magával, megszólít, elénk teszi történetét, amelybe így, a kép alatt mi is belépünk. Ahány fénykép, annyi történet, ahány szempár, annyi élet. Képen innen és túl. Van történetünk.

Léphaft Pál, újságíró, karikaturista