Interjú az alkotókkal

HOGYAN KEZDŐDÖTT?
Tribiani: 2012 áprilisától kezdve egyre gyakrabban látogattam el L’Aquilába, sétálgattam a történelmi városközpontban. Pár látogatás után, miközben a lakatlan utcácskákat róttam, éreztem, hogy változik a városról kialakított képem. Lassan rádöbbentem, hogy a nagyon is értékes városi szövet arra vár, hogy a tereket és utcákat újra emberek lakják, valamint arra is rádöbbentem, hogy ez nem is teljesen egyértelmű a földrengés óta eltelt időt, illetve az olasz és nemzetközi médiában folyó hadjáratot figyelembe véve. Ekkor kezdtem el gondolkozni a témán. Aztán a Velencei Képzőművészeti Biennále megnyitóján művészkollégámmal, Bakonyi Zsuzsával egy kiállítás képeit nézegetve elkezdtünk egy együttműködésen gondolkozni. Három hónappal később Zsuzsa L’Aquilába jött és el is kezdtük a fotózást.

Bakonyi: Lavinia a Velencei Biennálén beszélt nekem a projektről, és rögtön felkeltette az érdeklődésemet. Az utóbbi időben a munkám pont erre fókuszál: hogyan lehet összehozni a társadalmi aktivizmust a fotózással? Hogyan tudok mint fotós, változást előidézni? Ezelőtt mindig egyedül dolgoztam, most az is vonzott, hogy együtt dolgozhatok valakivel. Az is nagy boldogsággal töltött el a projekt kapcsán, hogy Olaszországban dolgozhattam, ami egy kicsit a második otthonom.

SZÁMODRA MI VOLT A MUNKA LEGFONTOSABB ASPEKTUSA?
Tribiani: Az emberi értékek, amelyek nem enyésznek el, hanem megerősödnek, akár egy természeti csapás következtében is, amely egyébként egész városokat és velük együtt emberi sorsokat forgat fel. Látni, ahogy az élet tovább megy és megújul. Észrevettük például, hogy sok a 4 éves kor alatti kisgyermek. Sokan, akikkel beszéltünk, vagy akiket fotóztunk is, ezt annyival magyarázták, hogy: „nem volt nagyon mit csinálni a földrengés után…”. Ez egy banális válasznak tűnhet, de mégis rámutat arra, hogy mennyire fontos a pusztítás után az életre koncentrálni, arra, hogy az ember ösztönösen arra fókuszál az ilyen katasztrófák után, hogy hogyan tovább. Erről egy újságcikkben sem lehetett olvasni, pedig ez történt! Talán nem is az a lényeg, hogy születésszámokról beszéljünk, amelyek gazdagítják a statisztikákat, de ez akkor is egy nagyon fontos és pozitív válasz a katasztrófára, amelyre fel kell hívni a figyelmet!

Bakonyi: Az örök emberi értékek, amelyeket a projekt közvetít. Számomra L’Aquila és a várost ért csapás több szempontból is emblematikus. Bárhol megtörténhetett volna. Földrengések, természeti katasztrófák és a velük járó szenvedés, akárhol megtörténhetnek, valamint minden egyes pillanatban, a bolygó minden szegletében van olyan, aki szenved. Az igazi tragédia nem a földrengés volt, hanem a politikai és gazdasági rendszer reakciója: az illetékesek képtelen voltak a lakosok segítségére sietni és hagyták, hogy a város évekig lakatlan maradjon. Az, például, hogy a G8-as találkozót itt rendezték meg, egy bizonyos értelemben vicc. Azt gondolom, hogy L’Aquila többek között azt szimbolizálja, hogy semmit sem értékelünk addig, amíg nem érezzük, hogy elveszíthetjük. Nem látunk dolgokat, amíg nem szúrja ki a szemünket; és azt is, hogy jobban kötődünk a gyökereinkhez, mint gondolnánk. Itt láthatjuk, ahogy az emberek csendben, de határozottan állást foglalnak, mégpedig úgy, hogy egyszerűen nem hagyják el a városukat.

A MUNKA SORÁN VÁLTOZOTT A HELYZETRŐL KIALAKÍTOTT KÉPED?
Tribiani: Egy ilyenfajta tragédiával szemben mindig nehéz a megfelelő tapintattal elmagyarázni, mit is szeretnénk létrehozni. Emlékszem, az emberek, akikkel beszéltem, mintha üvegből lettek volna. Néha, szinte tényleg üvegből voltak, vagy, ha látszólag nem is, elég volt, kicsit mélyebbre ásni és láthatóvá váltak a még mindig fájdalmas sebek. Ugyanakkor éreztük a lelkesedésüket. Az emberek odajöttek hozzánk és kérték, hogy részt vehessenek a munkánkban; amint bemutattuk az ötletünket, láttuk, hogy sokan érdeklődnek. Végül már az sem esett olyan nehezünkre, hogy megkérjük őket, cipő nélkül álljanak a kamera elé.

Bakonyi: Azt hiszem, sikerült megőriznem a kívülálló megfigyelő távolságtartását. A projekt előtt gyakorlatilag semmit sem tudtam L’Aquiláról, azonban, az ilyen munkák során elkerülhetetlen, hogy elvegyülj, hogy beszippantson az adott közeg. Egy órával Lavinia előtt érkeztem a városba és 20 perc elteltével már egy helyi férfival beszélgettem, aki elvitt egy találkozóra a San Basilio kolostorba; itt újabb ismeretségeket kötöttem, többek között a Jemo ’Nnanzi csoport (a város újjáélesztéséért dolgozó civil szervezet) tagjaival. Így nagyon gyorsan belekerültem a város vérkeringésébe. Ezekben a napokban lassan megértettem, hogy a l’aquilaiak tekintetében csillogó homályos fény az elfojtott érzelmeket tükrözi. Így sikerült megértenem a tragédiát, a csalódást, a vágyakozást valami többre. Mindez erőt adott ahhoz, hogy a lehető legjobban közvetítsem a hangjukat.

MI AZ, AMIT KAPTÁL ETTŐL A MUNKÁTÓL, MI TETSZETT A LEGJOBBAN?
Tribiani: Változott a városról alkotott képem, valamint világossá vált számomra, mennyire ragaszkodom hozzá, úgy is, mint szülővárosomhoz (bár Rietiben nőttem fel, l’Aquila-ban születtem). Megtapasztaltam olyan nagyon pozitív emberi értékeket, mint a szeretet és az együttműködésre való törekvés olyan emberek között, akik korábban nem ismerték egymást, vagy a testvériesség és a közelség, amely krízishelyzetben összehozza az embereket.

Bakonyi: Mindenki nyomot hagyott bennem, aki együttműködött velünk hozzátéve a projekthez azt, amit tudott: időt, helyszínt, lelkesedést. Őrzöm annak a városnak az emlékét, amellyel mindössze egy bő hét leforgása alatt szoros kapcsolatba kerültem. Nagyon intenzív élmény volt, csodálatos érzés. Bennem élnek a helyiek félénk, de ugyanakkor erőteljes reakciói: „nagyon nagy munkát végeztek és köszönöm, hogy segítetek a városomon!”. Ezen kívül a projektre való felkészülés során nagyon sokat olvastam L’Aquila történelméről. Nagyon megfogott a város spirituális és történelmi múltja.

HOGYAN FEJEZŐDÖTT BE?
Tribiani: Egy új kezdettel.

Bakonyi: Még nem fejeződött be! Szeretnék újabb projektekben részt venni, amelyek hasonló problémákkal foglalkoznak. Például Velencében számtalan a turista, de alig van már helyi lakos.