Barakonyi Szabolcs megnyitóbeszéde Németh Sz. Péter Otthon/Itthon című kiállításán

Remélem, sok itt a vidéki, mert vidékizni fogok egy kicsit. Egyébként, a szerkesztőségben azt mondják rám a vidéki kollégák, hogy én az a pesti vagyok, aki igazából vidéki szeretne lenni. Mit lehet csinálni, ha az ember vidékinek születik?

Könnyen vágom rá, hogy semmit, mert én nem oda születtem. Ködös őszi, indexes, vidéki utakon Téeszával rászoktunk egy játékra. Nem emlékszem már, hogyan jött az első, akkoriban sokat jártunk vidékre. A legtöbbször az autópálya után is még órákon keresztül hajtottunk, ilyenkor számtalan apró településen mentünk át. Valószínű, az első alkalom úgy történhetett, hogy az átlagosnál is több ideig távolodtunk az autópályától és még több települést érintettünk, szinte biztos, hogy a nap se sütött. Szóval, ez az egész helyzet egy egymásnak egyszerre feltett kérdésben csúcsosodott ki. Azt kérdeztük, hogy: te, mit csinálnánk, ha ide születtünk volna? De mindenki tudja, hogy igazából úgy kérdeztük, hogy mi a faszt csinálnánk.

Nem volt egyszerű a válasz, idővel csak néhány sztorit variáltunk. Mindegyiknek az volt az alapja, hogy természetesen barátok lennénk és tudnánk egymás életéről. Tartós konfliktus soha nem volt köztünk, de azért olyan néha előfordulhatott, hogy pár évig nem beszéltünk egymással és az alkohol sokkal jellemzőbb volt, mint a nőügyek. Valamelyikünknek a kettőnk közül régen még voltak tervei, amelyek adott esetben a település határain is túlmutattak, de persze az alap volt, hogy nincs szabadulás. Az esetek nagy részében valamelyikünk még mindig az anyjánál lakott, a másik mondjuk vitt egy kocsmát vagy egy kisboltot, ő volt az ügyesebbik. Ha abbahagyta az ivást, akkor egy takarmányboltot vezetett. A vállalkozás sikerének a története mindig más volt. Nem akartunk teljesen negatívak lenni, csak nagyon ritkán vittük csődbe a boltot. A cél mindig a túlélés volt, nem a dráma. Természetesen voltak bebaszós sztorik, mert mindenki az alkoholizmus határán billegett, vagy a másik már pont nem. De alapvetően próbáltuk szeretni az életünket és próbáltunk nevetni is magunkon. Pont ezért a csattanó mindig egy esetlen, de azért vidám történet volt arról, hogy valamelyikünk hogyan esett bele a patakba.

A mi történeteink szigorú szerkezete annyit mindig megkövetelt, hogy senki se megy el, maximum álmodozik róla. Az életünk a barátságoktól volt jobb. Péter eljött Szentgotthárdról, de a barátainak egy része maradt, tőle tudom, hogy nagyjából a fele elment. Szerintem ekkora nyomást még mi se bírtunk volna Attilával és mi is leléptünk volna, mondjuk Írországba. Ez az anyag leginkább erről szól nekem és nagyon plasztikus képet ad arról, mi is a pálya itthon és az merre lejt. A képeket nézve pont ezt, a sors iránti iróniát érzem és azt is tudom, hogy nem kell szégyellnem magam, ha nevetek. Egyébként megnéztem, Szentgotthárdon van patak is és ott folyik a Rába.