Balázs Kata – Csizek Gabriella: Függelék: riportfotó, szociofotó és dokumentarizmus a magyar fotográfia közelmúltjában

Szilágyi Lenke: Debrecen, 1988

Magyarországon a dokumentarista szemléletű alkotók lényegében a második világháború utáni nyugat-európai és amerikai fotóhoz hasonló utat jártak be. Ez az út a hagyományos, írott sajtóhoz kötődő képriporttól, és a látvány objektív rögzítésére törekvő, társadalmi változások elindítását célzó szociofotó örökségének átértelmezésétől indult, a kiállításra és albumba szánt esszén, autonóm képriporton[2] át a nyolcvanas évekre a nehezen definiálható szubjektív dokumentarizmusig vezetett. A folyamatban jelentős szerep jutott annak a műhelymunkának, ami az Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójában[3] vagy az Fiatal Művészek Klubjának Fotószekciójában[4] folyt; az alkotók gyakran tisztséget is vállaltak a Stúdióban, a fotós közéletben, szakírásban. A riportfotós pályára lépő fotográfusok a Magyar Újságírók Országos Szövetsége ma is létező képzésére iratkozhattak be, amit rendszerint a különféle sajtótermékeknél szerzett gyakornoki tapasztalat egészített ki. A legtöbb fotográfus újságok állandó alkalmazottja volt, illetve a privilegizált helyzetben lévő Magyar Távirati Irodánál dolgozott különféle beosztásokban, ott járta végig, szinte céhes rendszerben, a laboráns munkától az önálló riportok készítéséig vezető ranglétrát. A fotográfiai életet a különféle zsűrizett fotópályázatok[5] alakították, így volt ez a sajtófotó esetében is. A Budapesti Műszaki Egyetem klubjában, a Szarka Klára által vezetett az R-galériában rendezett sajtó-riportfotó kiállítások mellett 1982-ben indult el − egy átszervezés után, megreformált rendszerben − az éves pályázatokra beérkezett felvételekből válogatott sajtófotó-kiállítás.[6] 1990-ben alakult és 2008-ig működött a Magyar Fotóriporterek Társasága, ami a sajtófotó kiállításokat is meghirdette. A rendszerváltás után, 1994-ben indult a fotóriporterek fórumaként a Fotóriporter magazin.

A hatvanas években még éltek a sajtófotóval szemben támasztott politikai elvárások, amelyek a rendszerkritika megnyilvánulásait kontroll alatt tartották. A hetvenes években azonban –a szociográfia irodalomban megerősödő szerepével párhuzamosan − a riportfotósok új generációja, némileg visszatérve a szociografikus fotográfia fénykorának számító két háború közötti időszakhoz, fontos és aktuális társadalmi problémákkal foglalkozó sorozataival új távlatokat nyitott a sajtófotó számára.[7]  A hagyományos riportfotó és az autonóm műalkotás között álló, ezért sokszor ellentmondásos pozícióban lévő fotóesszé, autonóm riport létrejöttét Déri Miklós, és az elméleti munkát is végző Gulyás Miklós is segítette. Erre a generációra jelentős hatással volt a Lipcsében végzett Zátonyi Tibor művészete.  A nyolcvanas években beérő szubjektív dokumentarista látásmód kialakításában kiemelkedő szerepe volt többek között Halas Istvánnak[8], illetve Szilágyi Lenkének[9].

Féner Tamás színházi és táncfotósként indult. Az antropológiai jelentőségű, romákról szóló munkája (A telep, 1972), majd a Cserhalmi-brigádról készült feltáró, elemző sorozata (1976) a szociálisan érzékeny riport műfajának meghatározó darabjai. A magyarországi zsidóságról szóló sorozata egy zárványközösség létéről, egy párhuzamos valóságról tudósított[10]. Korniss Péter évtizedek óta követi, dokumentálja a hagyományos paraszti világ átalakulását, különösen szülőföldjén, Erdélyben. Az  ingázó tiszaeszlári munkásról, Skarbit Andrásról szóló, A vendégmunkás című sorozata (1978-88) és könyve[11]  új igazodási pontokat adott a műfajnak.  Benkő Imre is nagy ívű sorozatokban (Sziget fesztivál[12], Ikrek[13]) gondolkodik, láttat. Az ózdi üzemben készült sorozata (1987-1995)[14] is új látásmódot hozott a munkásfotográfiába – és ezzel a sorozattal nyerte el a New York-i W. Eugene Smith Memorial Fund ösztöndíját 1992-ben.  Révész Tamás 1977-ben megjelent  Búcsú a cigányteleptől című sorozata[15] is a társadalom jelentős része számára ismeretlen világot mutat be.  Révész a kilencvenes években Amerikába ment, és városfényképészettel, épületfotózással foglalkozik.  Stalter György szintén a hivatalos irányból rendszeresen megszépített vagy egyenesen letagadott témákhoz nyúlt a nyolcvanas évek elején. Romákkal foglalkozó sorozatait[16] később feleségével, M. Horváth Judittal közösen folytatta. Ahogy Stalter és Tímár, úgy a fotóriporteri szemléletmódhoz szorosan kötődő Urbán Tamás is foglalkozott a börtönök világával.

A Kádár-rendszer ifjúsági lapjai, a Magyar Ifjúság, de még inkább az Ifjúsági Magazin lehetőséget adtak őszintébb és bátrabb képriportok készítésére. Több fiatal fotóriporter ezeknél a lapoknál tudott először szubkultúrákkal foglalkozni. Urbán Tamás a fiatalok  csoportjairól (punkokról, skinheadekről, csövesekől), a társadalmon kívül rekedtekről, a korszak ismert alternatív figuráiról, a szex iparról, a mentősök mindennapi munkájának nehéz helyzeteiről készült képeivel, később kriminalisztikai sorozataival a nyolcvanas évek és a rendszerváltás egyik legjelentősebb dokumentátorává vált.  Bánkuti András témái és vizuális nyelve is újat jelentett: az illegális prostitúció szimbólumává vált Rákóczi téren[17], illetve a és a rendszerváltás idején készült képei[18] a kor fontos dokumentumai.

1981-től 1989-ig működött az új szemléletű szociofotót támogató Nagybaracskai Fotográfiai Alkotóterep,[19] ahol olyan alkotók dolgoztak, mint Baricz Katalin, aki később a divatfotóban lett elismert; Vékás Magdolna, akit a történeti fotótechnikák szakértőjeként jegyez a szakma; Horváth Péter és Horváth Dávid, akik érzékeny fotóriportjaikkal lettek ismertek. Mindezzel párhuzamosan Albertini Béla[20] kezdeményezésére és irányításával elindultak a magyar szociofotó történetére irányuló kutatások. Fontos kezdeményezés volt 1983-ban a tűrt irányzatok, kísérletező alkotók fórumaként szolgáló, önköltséges kiállítások rendezésére lehetőséget adó budapesti Fényes Adolf Teremben rendezett Szociofotó című kiállítás-sorozat (Fiatalok, Öregek, Környezetképek, Ünnepek). Az ötödik kiállításon a korábban a mediális fotó iránt érdeklődő Tímár Péter itt mutatta be Gyász című sorozatát, ami a halállal és annak intézményi, társadalmi gyakorlatával foglalkozik. A kiállítást napokon belül betiltották, majd 1985-ben a Gödöllői Galériában mutatták be, de ott is csak két napig volt látható.

A politikai kontroll mellett és ellenére a hetvenes évektől meghatározóvá váló autonóm riport, szubjektív dokumentarizmus a fotográfia műfaji, tematikai, formai határainak tágítását, valódi társadalmi problémák őszinte, vállaltan szubjektív bemutatásának szándékát jelentette.

[1] A közölt szöveg a szerzőpáros által a History of European Photography 1970-2000 (FOTOFO, Pozsony, 2016) című kötetbe írt fejezet átdolgozott változata.

[2] Miltényi Tibor: Progresszív fotó, Szellemkép könyvek 1, 1994.

[3] A társművészetek fiatal alkotókat tömörítő stúdióinak mintájára és a felsőfokú fotográfiai oktatás „pótlására” a fotográfusok is hasonló intézmény létrehozásán dolgoztak, bár a többi stúdióhoz képest nagy késéssel. Így alakult meg 1977-ben a 35 év alatti fotográfusok képviseletét célul kitűző, de a hivatalos fotóművészeket képviselő, 1956 óta létező Magyar Fotóművészek Szövetségének tagozataként, előszobájaként működő Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója (FFS). Az önállóságra törekvő Stúdió tevékenységét az elméleti képzés és a műhelymunka jellemezte, valamint a szinopszisrendszer: a pályázónak szinopszist kellett beadnia az elkészítendő sorozatról, nézőképekkel, ennek alapján született meg a döntés tervének támogatásáról. Az FFS négy bemutatkozó kiállítást rendezett 1978 és 1990 között, valamint kiadott egy antológiát. A Stúdió  vezetősége 1991-ben lemondott, majd a tagság is kilépett és létrejött a rövid életű Egyesült Képek Egyesülete. A Stúdió nem sokkal később újjászervezve folytatta munkáját. Lásd Kemény Zoltán: Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója Antológia 1977-1984, Magyar Fotóművészek Szövetsége, 1985. és Böröczfy Virág: Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója, kiállítási katalógus/1985-2009/Antológia/The Young Photographer’s Studio, Magyar Fotóművészek Szövetsége – Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója, 2010.

[4] A progresszív művészeket magához vonzó Fiatal Művészek Klubján belül a Fotószekció 1974-ben jött létre Albertini Béla vezetésével.

[5] Például a Szövetség által meghirdetett, konzervatív szemléletű Az év képei, vagy a Fotóművészet című folyóirat negyedévi pályázatai.

[6] A kiállításokat Szalay Zoltán rendezte, 1983-tól Keleti Évával közösen. A kiállítások történetéről lásd László Ágnes, Szalay Zoltán szerk.: Visszapillantás / Flashback 1981-2005. A magyar sajtófotó huszonöt éve / Twentyfive years of Hungarian press photography, Press&Pictures Kiállításszervező és Kiadói Kft., 2007.

[7] Gulyás Miklós: Szubjektív dokumentarizmus Dokumentum 6, VárUcca Műhely, 2004/1-2, Fotóhónap 2004. 64-96.

[8]  Lásd  Halas István: Paris Budapest, Budapest Galéria Józsefvárosi Kiállítóterme, 1985.; Halas István: Képmások, Liget Galéria, 1986.; Halas István: Páros páratlan, Espace Photographique Contretype, Brüsszel (kurátorok: Csizek Gabriella, Jean-Louis Godefroid, Sz.Szilágyi Gábor), 2004.

[9] Lásd Szilágyi Lenke: Fotóbrancs, Budapest Galéria, 1994;  Szilágyi Lenke: Látókép megállóhely, Magvető Kiadó, 1998.; Szilágyi Lenke: Fényképmoly, Ernst Múzeum, 2004.; Szilágyi Lenke: Single Lens, Vintage Galéria, 2007.

[10] Féner Tamás, Scheiber Sándor:”…és beszéld el fiadnak…” Zsidó hagyományok Magyarországon, Corvina, 1984. A képeket, hosszas engedélyezési problémák után, 1983-ban a Néprajzi Múzeumban állította ki.

[11] Korniss Péter: A vendégmunkás. Fényképregény, Mezőgazdasági Kiadó, 1988.

[12] Benkő Imre: Arcok. Sziget Fesztivál, Budapest, 1993-2002, (előszó: Legát Tibor). Fotografus.hu Alapítvány a Magyar Fotográfiáért, 2003.

[13] Benkő Imre: Ikrek / Twins. 1982-2008, (előszó: Baki Péter, dr. Métneki Júlia) Magyar Fotográfiai Múzeum, 2009

[14] Benkő Imre: Acélváros. Ózd / Steel Town (1987-1995), (előszó: Colin Jacobson), Pelikán Kiadó, 1996.

[15] Révész Tamás-Tamás Ervin: Búcsú a cigányteleptől, Kossuth Könyvkiadó, 1977.

[16] Lásd Stalter György-M. Horváth Judit: Más Világ/Other World, magánkiadás 1998.

[17] Kiállítva: Fiatal fotóriporterek kiállítása (Batha László, Bánkuti András, Fejér Gábor, Felvégi Andrea, Harmati János, Horváth Dávid, Kiss Árpád, Lengyel Gábor, Magyarosy Zoltán), R fotógaléria, Budapesti Műszaki Egyetem, 1981.

[18] Puccskísérlet Moszkvában című kiállítás (T. Balogh Lászlóval és Cseke Csillával) Ludwig Múzeum, 1991

[19] Lásd Gera Mihály: A mi hazánk… Nagybaracskai Fotográfiai Alkotótelep, 1981-1991, Intera Rt, 1998.; U.ő.: A hetedik kiállítás elé (Rendhagyó és némiképp illetlen bevezető)/ Preceding the Seventh Exhibition (An irregular and slightly impolite preface), VII. Nagybaracskai Fotográfiai Alkotótábor kiállítása Szeremlén, 1987. és Albertini Béla: A szociofotó ma, V. Nagybaracskai Fotográfiai Alkotótábor kiállítása, Óbuda Galéria, 1986. május 27−július 6. 6-7.és U.ő.: Alkotótelepek Bács-Kiskun megyében, Budapest Galéria Kiállítóháza, 1987. június 19−július 12. 1-2.

[21] Tímár Péter fotói: Gyász, Szociofotó kiállítás no.5 (bevezetőt írta Gulyás Sándor, a kiállítást rendezte Gera Mihály, Tímár Péter, Urbán Tamás)