KÉPES BESZÉD 2016/ I. évad
Aki volt, aki van…
Ismeretlen ismerősök
Beszélgetések a magyar fotográfiát meghatározó személyekkel
A havonta mindig egy csütörtök esti beszélgetésen olyan magyar fotósokkal, fotó körüli emberekkel beszélget Kincses Károly egy órányit, akik életművükkel, tevékenységükkel meghatározták a huszadik század második felének fényképészetének egy szegmensét, a fotós közéletet. A szavak mellett a képeké lesz a főszerep. Ajánljuk azoknak, akik a magyar fényképezés utolsó 50 évéről szeretnének többet megtudni. Lehet hallgatni és szabad kérdezni is.
A programon való részvétel ingyenes.
További információ:
pal.pentelenyi@maimano.hu
+36 1 473–2667
1. beszélgetés
2016. február 11. 18:00
Díner Tamás, fotóművész
Filmes akart lenni, festőművész, író, de helyettük optikus és londiner lett, majd fotográfus. Senkihez nem hasonlítható személyiség, bárhol van, középpontjává válik annak a társaságnak. Olyan dolgokat tud, melyek totál korszerűtlennek lennének mondhatók – feltéve, ha valaki végre érthetően el tudná magyarázni nekem, mi az a korszerű. Egy olyan világ itt ragadt képviselője, aki még tudja, mihez mit illik felvenni, hogyan kell viselkedni különböző helyzetekben, mire valók az olyan míves tárgyak, mint a fehérbetétes, gojzervarrott kaplis cipő, vagy a szivarvágó és a sörmelegítő. Képein még elvétve sem találunk bántó, csúf, horrorisztikus jelenetet. Van egy világa, ebben jól érzi magát, s amíg nem muszáj, nem enged be oda semmit és senkit, aki vagy ami ezt veszélyeztetné. Amit Díner tud az életről, a fényképezésről, az emberekről, azt úgy senki, ezt garantálom.
Ha nem hiszik, jöjjenek el a Manóházba és győződjenek meg róla!
(Kincses Károly)
2. beszélgetés
2016. április 14. 18:00
Jokesz Antal, fotóművész
Jokesz. Sosem tartozott a könnyen kezelhető emberek sorába, de mostanra már igazi nehézsúlyúvá érett. Ki ő és miért? Mindenkinek van erre egy vagy több verziója. Íme az enyém: Szerintem Jokesz a huszadik század második felének és némileg mindmáig a magyar fotográfia egyik legérzékenyebb teoretikusa, aki nem csak mondja, de csinálja is. Mi több, egyáltalán nem csinálja, ha nem mondja. Tartalom és forma, elmélet és gyakorlat egymást erősítő szimbiózisban él benne. A provokált véletlen. Az idő aszimmetriája. A teljes negatívkocka „igazmondása”. A saját korábbi életmű koncepcionális újragondolása. Provokáló önarcképek. A preparált idő nyomában könyv. A veszprémi Dokumentumok. Viszonyulása a kortárs alkotókhoz, alkotásokhoz. Ezek címszavak, melyek egy teljes szakmai életet lefednek.
Én meg minden olyat meg fogok tőle kérdezni, amit 38 éves ismeretségünk alatt nem tettem. Legfeljebb nem válaszol.
3. beszélgetés
2016. május 12. 18:00
Vékás Magdolna, fotóművész
Kis túlzással mondhatjuk, hogy régebben ismerem Vékás Magdit, mint amennyi az ezt olvasók átlagéletkora… Mi következik ebből? Hogy ennyi idő alatt már szinte mindent elmondtam neki a szemibe, és a háta mögött másoknak, tehát biztos lesznek olyanok, akiknek a könyökén jövök ki. És mégis, most megint beszélgetni fogok vele. Miért is? Mert ha egyáltalán létezik olyan fotográfia, amire ránéz az ember és azonnal tudja, ez női alkotó munkája, akkor Vékás Magdinál ez százból százszor, mindig, mindenkor elmondható. Látszik a témaválasztásában, mely időtlen, mint egy Krúdy novella. Halk, csendes, emberléptékű tájképeket, elhagyott kertek virágait örökíti meg egy több mint másfélszáz éves eljárással, a cianotípiával. Úgyszintén észrevehető ez aprólékos, pepecselő, háziasszonyos kidolgozásán. Ki nem gondol most Margaret Cameronra? Megkérdezem majd, változtatna-e nevet? Gyanítom nem. Megkérdezem majd, honnan ez az angyali türelme, amivel immáron nemzedékeket tanít látni, fényképezni. Kerül szó a pusztulásuk kezdetén dokumentált budapesti mozikról, az Orvostörténeti Múzeumról… És mesélek a legendás pogácsáiról is.
(Kincses Károly)