Petrányi Zsolt megnyitó beszéde

Rétegzettség és nyitottság (expozíció)

A sajtófotós képzettségű Mari Mahr fiatal korában, budapesti tanulóévei alatt sajátította el a dokumentarizmus alapjait, a fekete-fehér képi fogalmazásmód szabályait és esztétikáját. Munkáinak logikája követte mestereiét, amennyiben a fényképészetet a valóság árnyaltságának kifejezésére és közvetítésére használta. Annak ellenére, hogy ez a misszió a médium történeti sajátja, Mahr nem tudott megállni ennél a definíciónál, és karrierje során elmozdult a fénykép mint anyag, mint fotópapír újrahasznosítható képként való definíciójáig.

Ez a műalkotás folyamatként, további lépésekben való alakíthatóságként való felfogása képzőművészeti kérdés. A montázs vagy a kollázs logikáját követve a 20 században több izmus használta fel a párosítások lehetőségét új minőség létrehozására, akár fotót vagy grafikát felhasználva a műtárgyak alapanyagaként. Az itt látható fényképek azonban másként viszonyulnak ezekhez a technikákhoz, továbblépve egy olyan irányba, ami a fotó és képzőművészet közötti határvonalat a fénykép felé húzza vissza. Mindez azonban az életműben is megjelenő modellálás és makett fényképezés oldaláról is megközelíthető.

Ha a valóság egy általunk megélt lét-élmény, annak leképezése a művészet feladata, örök kérdés a személyesség és az általánosság, illetve a pillanatnyiság és a rekonstruálhatóság viszonya. A most bemutatásra kerülő sorozatok mögött rejlő életmű kiinduló pontja a dokumentarizmus mellett a rekonstrukció, az újrarendezés kísérlete a 80 évek elején. Mahr általa példaképnek tartott fotográfusok munkáit rendezte újra és fényképezte le sokszor színesben a fekete fehér helyett hogy fokozza a szemiotikai újraértelmezés szintjeit. Az egyszerű eszközökkel, anyagokkal és környezetben létrehozott tárgy együttesek képei pontosan idézték fel az eredetit, de mégiscsak azokra való utalásként dolgozták fel azt a kompozíciós sémát, amit a valóság dokumentarista lenyomata adott. A pillanat itt konstrukcióvá válik, mintha a sorszerű együttállása körülményeknek olyan véletlen lenne, ami a maga nemében önmagán túlmutató igazság hordozója is egyben. Mint igazság, a kép így kimondhatóvá, előállíthatóvá és újrarendezhetővé válik ebben a felfogásmódban.

De visszatérve az itt látott munkákra, a makettezés tanulságát továbbgondolva Mahr egy újabb eljárást dolgozott ki. Ha megnézzük ezeket a képeket első ránézésre is feltűnik, hogy több nyomaton méreteltérést, össze nem párosítható részek együttesét láthatjuk. A művek több rétegből épülnek fel, amelyek vagy a valóság(a fotó képtémája) átrendezésével, tárgyakkal való manipulálásával, vagy egy nagyításra ráhelyezett újabb tárgyak viszont fotózásával ér el. Az így kialakult hatás egyrészt montázs, több kép és élménysík egymásra vetítése, másrészt viszont a valóságnak egy olyan prezentációja, ami a pillanatnyiságon messze túllépve az emlékezet és a személyesség komplexitását jeleníti meg.

Mahr sétáknak nevezi a képeket, két városhoz kötve azokat. A séta tudjuk mi, egyéni útkeresés egy élményteli környezetben, ahol különböző hatások és asszociációk érnek bennünket, a pihenés és a felfedezés együttese. Magának ennek a tevékenységnek a visszaadása az időbelisége miatt sem könnyű, de a művészeti manifesztációk mégis sokféle megoldással álltak elő ennek érzékeltetésére akár a fotográfia területén. Mahr bár sorozatokat mutat nekünk, mégis ezek mélysége abban rejlik, hogy a néha szürreális, néha groteszk, néha álomszerű képek olyanok, mintha egy-egy „túra” sűrítményei lennének. Hogy ezeken az utakon mi történt, milyen élmények érték Mari Mahrt, azt pontosan nem tudjuk, de a munkák szimbólumai mégis sejtetik, hogy egy-egy alkalommal, helyszínen vagy környezetben a művész milyen hatások alatt állt. A képeknek még egy kiegészítése van, és ez egy sok esetben feltűnő számsor, dátum vagy felirat, ami a képkészítés folyamán kerül rá a képre, nyomatékosítva egy-egy fontos időpontot vagy élményt.

Rétegzettség és nyitottság, ezt a címet adtam ennek a bevezetőnek, mert azt szerettem volna, ha a nézőnek nyilvánvalóvá vált volna, hogy ez a bemutatott projekt a valósághoz való összetett viszony és annak „képiesíthetőségéről” szól. Minden élményünk többszörösen összetett, a munkák technikailag is, módszerükben is ezt az összetettséget követik és fejezik ki. De mivel a művészet feltárulkozás, és élmények, tények vagy belső tartalmak közvetett kimondása, ezért nyitottságot is jelentenek. Az expozíció ez esetben magára a művészre vonatkozik, aki magát megmutatva áll előttünk és akar elárulni valamit a világáról, arról a világról, amit átél és amit a sajátja. Azonosulni akar a világgal, de egy szálat nyújt nekünk, hogy mi is azonosulhassunk vele a művein keresztül. E szavakkal a kiállítást megnyitom.