Lazukics Anna fényképei – lankadatlan szenvedéllyel a valóság nyomában

Lazukics Anna a vajdásági fotográfia áramlataiban a múlt század derekán jelent meg. Alkotói kibontakozását a fotóművészetben az újvidéki Branko Bajić Fotóklub tagjaként kezdte. Már korai munkái a fotográfia egyéni értelmezéséről vallanak: fotói a dokumentatív és az esztétikai jellegzetességek kiegyensúlyozottságával hatottak.

A fiatal szerző egyértelműen és határozottan a tartalomra, a lényegre összpontosított, ugyanakkor precízen megfontolta, hogyan tárja fel motívumait, miközben sajátos fotóművészi jellemének felépítését és egyéni kifejezését csiszolta. Az akkori fotóesztétika szabályai szerint – amelyek a hagyományos piktorális mintaképekből indultak ki – kompozíciói szerkesztésében szigorúan betartotta az aranymetszet szabályait. Sajátos szenzibilitással szerkesztette a fekete-fehér valőrviszonyokat, képein egyensúlyozta a fény játékát, élesen meghatározta az árnyék szerepét, tiszteletben tartva annak hangsúlyozott jelentőségét a fényképen. Lazukics Anna már a korai alkotásaiban erőteljes és hatékony intuícióval rendelkezett. Ezért az esztétizmus Hemm Anna (fotóművészi pályafutását leánykori nevén kezdte) korai képein nemcsak a külső, a látható, a „homlokzati” megnyilvánulásokban merül ki, hanem a fotográfia belső struktúrájából, a plasztikus felállításából, a szerkezet következetes levezetéséből áll, valamint a nézőpont helyes kiválasztásától, a műszaki laboratóriumi munkán át a bölcs és poétikus vallomás formálásáig terjed.

Lazukics Anna kezdeti tevékenysége a fotóművészet terén az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején történik. Viharos politikai események ideje ez, hirtelen és drámai társadalmi tranzíció a szocialista rendszer irányába, a Szovjetunióval való szakítás utáni periódus, de a társadalmi-gazdasági és kulturális felvirágzás ideje is ez. Az ötvenes és a hatvanas évek határán a művészet felszabadul az állam irányítása alól, és a modernizmus felé irányul – pontosabban a szocialista esztétizmus felé –, amelynek komoly visszhangja van az európai művészetben, mivel ez a sajátos jugoszláv felfogás közel állt az akkori univerzális modern művészet jellegéhez.

Ilyen kontextusban kell értelmezni az akkori jugoszláv fotográfiában zajló történéseket. A szocrealizmus a fotográfiára nem volt olyan végzetes hatással, mint amilyennel a festészet esetében járt.  Abszurd, de igaz, hogy a „szocialista újjáépítés” mint kötelező téma gátolta a festészet modernista hitelességét, de a fotográfiának majdhogynem jót tett. Az új társadalom építésének témaköre a mindennapi élet látványainak közvetlen feldolgozását követelte. A múlt század közepén, az akkori színtéren, a festészet és a fotográfia még mindig szoros elvi és esztétikai kapcsolatban álltak, de már a hatvanas évek elején megjelent a „life-photography” fogalom, a Bresson-féle „döntő pillanat” fényképe. Bár az esztétizmust sohasem iktatták ki a vajdasági és a szerb fényképészetből, ezekben az években a fotográfiáról mint autentikus képi bizonyításról és a valóság hiteles bemutatásáról új felfogás tapasztalható. Ennek az új szemléletnek az elfogadásában egy koherens csapat tagjai, az újvidéki fotóriporterek, a Dnevnik és a Magyar Szó munkatársai jártak az élen. Lazukics Anna is ide tartozott. Sőt, fél évszázadnyi távlatból azt mondhatjuk, hogy azon alkotók közé tartozott, akik elsőkként ismerték fel, fogadták el és tekintélyelvűen alkalmazták a „sajtófotó-filozófiát”. Korai, az ötvenes években alkotott munkái után – melyek még romantikus, poétikus, sőt lírai módon tükrözték a valóságot – Lazukics Anna kollégáihoz képest szigorúbban, tisztábban, a médiához alkalmasabb módon, a valóságot olthatatlan kíváncsisággal fürkészve, egyéni életképeket kreál. Minden fényképe egy szempillantás alatt hiteles dokumentummá változik. Ezek „az élet nyersanyagából kitépett pillanatok” – mondta Henri Cartier-Bresson. Lazukics Anna fényképeinek értéke abban rejlik, hogy intuitív és spontán módon képes olyan pillanatokat rögzíteni, amelyek a csupasz, egyértelmű információ mellett, számos metaforikus, átszellemült jegyzettel is fel vannak ruházva. Az egyik, a hatvanas években készült, sokszor kiállított képe a ruhabolt nagytükre előtt grimaszkodó kisfiút ábrázol, aki egy percre szülői felügyelet nélkül maradt. A jópofa csintalankodást, ezt a látszólag jelentéktelen eseményt a fotóművész kitűnő érzékkel örökítette meg; a kisfiú karakterének briliáns elemzéséről van szó, s ez egyúttal kistanulmány a szülői nemtörődömségről a fogyasztói társadalom kibontakozásánk hajnalán. A szelíd humor és a spontán légkör teszi még nemesebbé a képet. Ez a kép tökéletesen tükrözi a kor szellemét, a XX. század hatvanas és hetvenes éveinek légkörét, a fogyasztói társadalom kezdeteit az akkori Jugoszláviában. Természetesen, Lazukics Anna így reagált sok más helyzetben is, megragadta a pillanatot és annak örökkévalóságát a gyárcsarnokokban, a szántóföldeken, a vajdasági falvakban és tanyákon, az elidegenedett városi környezetben, sporteseményeken, hangversenyeken, kórházakban, kiállításokon, ünnepségeken vagy válsággócokban – mindenütt, ahol lüktet élet.

Az utóbbi évtizedben a mi korosztályunk a vizuális információ számtalan megnyilvánulásának és az emberek közötti vizuális kommunikációnak a szemtanúja. Egy univerzális vizualitás jött létre, amelyben a fényképnek alapegységi tekintélye van.

Mieczysław Porębski az ikonszféráról és a globális „network”-ről beszél, amely az egész világot behálózza. Ez az átalakulási folyamat drasztikusan csökkenti a vizuális művész lehetőségeit az eredetiségre. Ennek ellenére Lazukics Anna évtizedek óta jelen van művészként, de természetesen mindez kihatott szemléletére, valamint a fénykép szerepének és feladatának az értelmezésére. Opusára jellemző, hogy fokozatosan és logikusan haladt a korai fotográfia értelmezésétől – amely kizárólagos lehetőséget nyújtott az esztétikai kifejezésmódra –, egészen addig, hogy a fényképezésre tisztán mint etikai cselekedetre tekintett. Ez az alkotó és kiváló fotóriporter – talán a legjelentősebb a XX. századi vajdasági fotóművészetben – már régóta nem arra törekszik, hogy feltárja előttünk a világ szépségeit, ehelyett kitartóan az igazat akarja közölni a világról és az időről, amelyben élünk. Elfogadni az életet olyannak, amilyen, felmérni, „keresztülhúzni” a lencsén és saját elméjén, és aztán bemutatni fényképeken – ez Lazukics Anna művész és fényképész magasztos szándéka.

Sava Stepanov, művészettörténész, műkritikus
Szerencsés Anna fordítása